Szerelemprojekt (befejezett)

Negyedik fejezet

Hajmosás után belemerülök egy pörgős zsaruregénybe, ahol a badass főszereplőnő minden rosszfiún túltesz, amikor a telóm szó szerint megbolondul.

Folyamatosan csipog a Messenger és egy videóhívásra is felkérést kapok: Brigi, az egyik legjobb barátnőm az, aki adminként is besegít a blogos közösségi felületeimen. Megnyitom a csetablakot, és visszatekerek az üzenetáradat elejére.

Nem hiszem el, amit látok. A vérnyomásom helyből száznyolcvanra ugrik, le kell ülnöm a kanapéra. Vagyis inkább zuhanok.

Brigi lefotózott és utána rögtön bannolt is pár hozzászólást, ám ő is későn vette észre. Tegnap óta az összes videóm alatt ott szerepelt és rögtön legfelülre ugrott a brutális mennyiségű reakció és válasz miatt.

Újra elolvasom a sorokat, hátha nem igazak.

„Mielőtt az egekig magasztaljátok Antóniát a semmire, hadd meséljek valamit. Én régóta ismerem személyesen, és nem több, mint egy rosszindulatú kis ribanc. Ráadásul hazudik is – fogadjunk, arról nem csinált videót, hogy tizenkilenc évesen férjhez ment! Ja, meg arról se, hogy akkora szarba keverte az exférjét a hazugságaival, hogy szerencsétlen srác azóta is a rendőrségre jár?! Na, csak ennyire legyetek oda érte."

Az ujjam remeg a kijelző fölött. Nem merem megnyitni az oldalamat. Nem akarom látni, hogy ugyanaz a múlt hogyan cseszi másodszorra is tönkre azt, amit felépítettem.

A szavak ott szerepelnek. Lehet, hogy Brigi már törölte őket, de valahová örökre beégtek. És onnan nem lehet bannolni.

Zombiként forgolódom egész éjszaka. Kimerültem, mégsem bírok aludni. A rohadt komment visszaidéz rengeteg mindent, amit mélyre temettem. Ugyanaz a huszonegy éves, elvált nő vagyok, akit magam mögött hagytam.

Behúzom a sötétítőket és egész nap pizsamában flangálok. Még mindig nem merem megnyitni a közösségiket.

Rekkenő meleg van a házban. Ki kéne nyitni az ajtókat és kiszellőztetni, csakhogy azzal átlátnék a szomszédba, és vele most nem lenne jó találkozni. Szégyen szorítja a torkomat. Ha Kende is látta a kommentet...

Délután hat van, a nap végre nem perzseli az ablakokat. Résnyire kinyitom őket, és úgy döntök, ideje egy zuhanynak, amikor kopogás hangzik fel a bejárati ajtón. Odalopakodok és kikukucskálok: Kende az. Tisztában van vele, hogy itthon vagyok. Hiába tagadnám le magam.

– Szia! Nem vagyok most olyan jól, nem baj, ha nem nyitom ki?

Kende szinte meg sem várja, hogy befejezzem a mondatot.

– Nyisd ki.

De jó. A kedvem is, meg ahogy kinézek is hányadék. Hátha nem tudja, és másért jött...

Kinyitom.

A szemébe nézek.

Tudja.

– Jól vagy? – kérdezi aggódva.

Bólintani akarok, végül a fejem rázom.

Kende is hallgatag. Mint amikor az apjáról beszéltünk a konyhában: ez a támogató hallgatás. Elfutják a szemem a könnyek.

– Szia, Antónia vagyok. Huszonhárom éves, elvált.

Amikor Kende megszólal, olyan komoly a hangja, amennyire komolynak még sosem hallottam.

– Végre bemutatkozol.

Egyszerre nevetek fel és potyognak a könnyeim, mintha nem jutnék dűlőre, sírjam vagy nevessem-e ki a feszültséget.

Mivel odabent még mindig meleg van, leülünk a teraszon. Már nem sírok, de kissé karcos a hangom.

– Az exemnek tényleg van rendőrségi ügye, de nem azért, mert hazudtam róla. Szerettem őt, annyira szerettem, hogy elhittem neki, amikor azt mondta, másnak sosem kellenék, mert átlagos és ronda vagyok, és ha elhagyom, egyedül rohadok meg. Még akkor is szerettem, amikor vitatkoztunk, és... – Összeszorítom az ajkam. – Csak párszor történt meg, és megígérte, hogy megváltozik. Az utolsó alkalommal felvettem a történteket, és kihívtam a rendőröket. Ő most tagad, én pedig igyekszem meggyógyítani magamat. Mert ami a legjobban fáj, az odabent van. Hogy ne higgyek neki, és elég legyek önmagamnak.

Csak azután merek Kendére nézni, hogy befejezem. A tekintetében parázslik a gyöngédség. Át szeretne ölelni, de nem mozdul, és én csak még jobban kedvelem ezért.

Az ölébe huppanok, homlokomat az övének döntöm, szőke hajam az arcába omlik. Jólesően temetkezik bele, mintha magába szívna engem, és ujjaival megszorítja a csípőmet a póló alatt.

Az arca felé fordítom az arcom, és a lehető legfinomabban érintem az ajkammal az övét. Ez nem vad csók perzselő vággyal, ez őszinte tapogatózás, felfedezés, gyengédség. Nem akarom menten letépni a ruháját és a testének minden centiméterét az enyémhez szorítani, ez most arról szól, hogy ne üldözzem el magamtól.

– Szépen vagyunk. Azt hittem, te vagy a problémás a kihajigált bútoraiddal, közben én vagyok a zűrös.

– Aha. Lerí a loknijaidról, hogy csupa zűr vagy. Már akkor tudtam, amikor beállítottál a varrógépért azzal a homokozóból szedett talicskával.

– Nem viccelek. Még sok szekrényt kell összeraknunk együtt, mire megismerjük egymást.

Kende a fülemhez hajol. Hideg fut végig a gerincemen.

– Ha össze kell rakni valamit, számíthatsz rám. Ez a szuperképességem, egymáshoz illeszteni a darabokat.

Ezúttal a száját illeszti az enyémhez. Tényleg szuper benne, fel sem merül, hogy tartanom kellene tőle, sőt, a tavaszi napfényt leszámítva a közelsége, a karja az enyém alatt, a hozzám simuló ajka is melegítenek.

Most már hivatalos, a következő videómat a Marketplace-nek szentelem!