One Shots

Megfelelési kényszer || Hummels

Mats Hummels egy pillanatra elidőzött a nappalijában álló szekrénysor előtt. A tévé fölött lévő polcon elhelyezett, egyszerű, vékony fekete keretbe bújtatott képet nézte, és egy pillanatra elmosolyodott a látványon. Göndör, barna hajú kislány nevetett rá a képről, hosszú, fodros világoskék ruhában, hasonló színű lufival a kezében. Mellette a tízéves önmagával találta szembe magát, ünneplőbe öltözve, vidáman csillogó szemekkel ölelte a lány vállát, a másik kezében ugyanolyan léggömböt szorongatva.

Nem sok minden rémlett neki abból a napból, a lány szüleinek esküvőjéből. De arra tisztán emlékezett, hogy amikor a vacsorára várva ők ketten – meg még az a néhány kisgyerek, akik jelen voltak a rokonságból – az udvaron játszottak, és ő megbotlott, elesett és beütötte a térdét, Lorena volt az első, aki odaszaladt hozzá, hogy megvigasztalja a keservesen zokogó kisfiút.

Tizenöt évvel később, most, Lori ott ült focista unokatestvére otthonának a kanapéján, és csendesen bámulta az előtte álló asztal sötét lapját. A göndör fürtök az évek során egyenes tincsekké változtak, a ragyogó, boldog mosoly, illetve a szikrázó kék szemek helyét pedig üres, elmélázó, szomorkás tekintet vette át. A lány érkezése óta ugyan egy szóval sem mondta, de látszott rajta, hogy nincs a legjobb passzban, és Mats tudta jól, hogy ezúttal ő szorul vigasztalásra.

– Egészen biztos, hogy nem zavarok? – pillantott fel Lorena a hátvédre, mielőtt elvett a tálcáról egy gyümölcslével teli poharat. Igazán nem akart az unokatestvére terhére lenni, ugyanakkor nagyon nagy szüksége lett volna most egy-két támogató szóra, amit talán csak tőle kaphatott meg. Hiszen mindig is őt tekintette a legfőbb bizalmasának, sokszor a barátnőivel szemben is előnyben részesítette a focistát.

– Te soha nem zavarsz – telepedett le mellé Mats. A lány keze egy picit megremegett, ahogy a szájához emelte az italt. Jól estek neki a rokona által használt szavak.

– Hallottam, hogy lemondtál miattam valami programot – motyogta Lorena, miközben a karláncáról fityegő apró díszt babrálta.

– Csak páran átjöttek volna a csapatból, hogy együtt nézzük a ma esti BL meccsek közül valamelyiket – vont vállat a hátvéd. Igazán nem tartotta nagy dolognak, hogy ezt most elmulasztják, hiszen a haverjaival bármikor tudott együtt lógni. A Münchenben élő unokatestvére viszont csak negyedévente egyszer látogatta meg.

– Cathy? – érdeklődött a lány Mats barátnője felől.

– Nincs a városban. Edzés után beszéltünk skype-on, és legközelebb csak holnap fogunk, szóval tényleg nem kellene amiatt aggódnod, hogy zavarsz. Nálunk mindig szívesen látott vendég vagy – nyugtatta meg. Lori visszatette a poharát a tálcára, és halványan rámosolygott a rokonára.

Mivel a lánynak hosszas könyörgés után sem sikerült kicsikarnia a szüleiből egy kistestvért – mint később kiderült, mindezt apja betegsége miatt –, a szűk családi körben kellett játszópajtást keresnie. Mats volt az egyetlen, akit szinte minden második nap látott, és a kezdeti barátságuk később, ahogy kezdtek mind a ketten felnőtté válni, igazán bizalmas kapcsolattá erősödött.

Lorena már-már úgy tekintett rá, mintha a hátvéd a bátyja lenne, és a srác már kamaszkorától kezdve sokszor úgy is viselkedett. Kiállt érte, ha kellett; bíztatta, amikor úgy érezte, semmi sem jön neki össze; megtartotta a titkait, amiket a lány elmondott neki; megvédte őt, ha Lolo nem tudta megvédeni saját magát; felvidította, amikor rossz kedve volt. És a lány, amikor csak tudta, igyekezett mindezt viszonozni neki.

– Hogy vannak a szüleid? – próbált beszélgetést kezdeményezni Mats. Unokahúga nem igazán volt beszédes kedvében, mióta megérkezett, alig szólt néhány szót, és azt is csak akkor, amikor a védő kérdezett tőle valamit.