One Shots

Születésnap || Bogdán

– Boldog szülinapot nekem! – Fruzsi egy őt körüllengő, friss, tavaszi virágos illatfelhő kíséretében libbent be elfoglaltnak tűnő kolléganője irodájába. A mindig vidám, élettel teli és egy picit talán hiperaktív lány egyetlen, gyors mozdulattal félresöpört egy nagy adag papírhalmot Viki asztaláról, hogy helyet csináljon a kezében szorongatott tálcának, melyen két lezárt fedelű pohár pihent. – Hoztam magamnak és neked egy kis meglepetést – húzta széles mosolyra halvány barackszínűre rúzsozott ajkait a szőke lány, majd a helyiség egyik sarkában álló széket felmarkolva és odacipelve Viki asztalához, letelepedett a lánnyal szemben.

– Ó, köszönöm szépen – fordult felé a barátnője, miután összeszedte azt a néhány papírt, ami Fruzsi előző akciója nyomán lerepült az egyik halom tetejéről. A lány irodájában szörnyű rendetlenség volt, és noha legalább százszor megfogadta már, hogy rendszerezi, lefűzi, esetleg megsemmisíti a régi, vagy már használhatatlan és érvénytelen iratokat, még egyszer sem volt annyi ideje, hogy ezekre sort kerítsen.

– Ne haragudj – kért elnézést Fruzsi a papírok miatt. Viki csak elnézően mosolygott rá, hiszen az olykor eléggé ügyetlen szőke lány mellett idővel hozzászokott az ember, hogy ez-az a földön kötött ki. – Látom, hogy ki sem látsz a munkából, szóval hoztam neked a kedvenc kávédból. Vaníliás latte – nyújtotta barátnője felé Fruzsi az egyik poharat a tálcáról.

– Örök hála – pislogott rá Viki meglepetten, hiszen egyáltalán nem számított erre a kis ajándékra. – De ma nem inkább nekem kellene meglepnem téged? Elvégre te vagy az ünnepelt. Ráadásul a szülinapodon még dolgoznod is kell, ami szörnyen unalmas lehet, mellesleg igazságtalanság a főnöktől, hogy nem tudott mást behívni helyetted mára.

Fruzsi csak egyetértően bólogatott, mivel kávéval a szájában igen csak nehezére esett volna megszólalnia. Valóban, a legkevésbé sem volt kedve dolgozni pont pénteken, ráadásul pont a születésnapján, főleg úgy, hogy erre a napra még a barátja, Ádám is hazatért Liverpoolból. De csütörtök délután érkezett a hívás a főnökétől, amelyben a nő sűrű, megjátszott elnézéskérések közepette közölte, hogy Anita lebetegedett, és neki szüksége lenne egy emberre, aki be tud ugrani helyette. Mivel a többiek mind be voltak osztva arra a napra, vagy szabadságot kértek, így a pihenőnapja ellenére neki kellett elvállalnia a munkát.

Viki egyelőre csak szemezgetett az italával, a jellegzetes kávéillattal keveredő édes vaníliát szagolgatta, ám egyelőre nem kortyolt bele. Meg akarta várni, míg teljesen kihűl, valami furcsa okból kifolyólag ugyanis akkor találta a legfinomabbnak. Vele ellentétben a koffeinfüggő Fruzsit az sem érdekelte, ha az innivaló leégeti a nyelvét. Reggel ugyanis elmulasztotta szokásos kávéadagját, és mostanra úgy érezte, ha nem pótolja azonnal, teljesen lemerülnek az elemei.

– Úgy hallottam, itthon van a focista pasid – vigyorgott rá Viki a pohara mögül. – Terveztek valamit a hétvégére?

– Ó, pont jókor jövök, mert ez engem is érdekel! – A két lány meglepetten kapta fel a fejét a hangra, ami az ajtó irányából érkezett. A küszöbön fiatal munkatársuk, Alex ácsorgott, aki ezúttal nem egyszerű farmer-póló kombinációban feszített, ahogy tette azt a mindennapokban, hanem egy elegánsabb szettre cserélte kedvenc viseletét. Nyakkendője hibátlanul állt, fehér ingje makulátlan volt, a máskor kócosan az égnek meredő szőke tincsei pedig tökéletesre voltak fésülve. Régi önmagára egyedül többnapos borostája emlékeztetett.

– Ejha, Szöszi! – Fruzsi nyaka szinte kitört, ahogy hátracsavarta a fejét, és elismerő pillantással végigmérte a nála néhány évvel fiatalabb srácot. – Jól kicsípted magad! Készülsz valahová?