One Shots

Maradnék || Kramer

I. rész

– Mikor indulsz? – Apa vállát az ajtófélfának támasztva állt, és figyelte, ahogy csomagolok. Homlokán az aggodalom apró ráncai ültek, kezét próbálta lazán a teste mellett tartani, de látszott rajta, hogy nem tud mit kezdeni vele. Legszívesebben tördelni kezdte volna őket, de nem tette, mert nem akarta így kifejezni előttem az érzéseit. Nem is sejtette, hogy nyitott könyv volt számomra, minden rezdülését ismertem, és tisztában voltam vele, hogy félt. Óvott, pedig nagylány voltam már, olyan, aki tud magára vigyázni. Anya talpraesettségét örököltem.

– Amint elkészültem – feleltem, miközben leemeltem három jó meleg, kötött pulóvert a ruhásszekrényem felső polcáról. Egy kicsit nyújtóznom kellett érte, lábujjhegyre emelkedni, de végül megoldottam apa segítsége nélkül is. Barna, bélelt bőrdzsekimet is leakasztottam a vállfájáról, majd a többi ruhám közé hajtottam. Igyekeztem úgy pakolni, hogy alkalmazkodni tudjak a változékony, őszi időjáráshoz, de nem akartam magammal vinni a ruhatáram felét. Nagyobb részt inkább hűvösre készültem, hiszen várhatóan esős időről olvastam a neten az elmúlt két napban.

– Tényleg nem bánod, ha társaságot kapsz? – érkezett az újabb kérdés az ajtó irányából. Apa egész héten ezen aggódott, mostanra kezdtem már egy kicsit unni, de persze ezt egyszer sem említettem meg neki. Napjában többször is felhozta a témát, én pedig végtelen türelemmel az arcomon, minden egyes alkalommal igyekeztem megnyugtatni őt, hogy nincs azzal bajom, hogy nem leszek egyedül a hétvégén.

Még egészen kicsi voltam, amikor megvásároltuk az aprócska faházat, ahová tartottam. Eleinte csak mi használtuk, később, egy hirtelen ötlettől vezérelve, és néhány rokonunk nyomására, családi vállalkozás lett belőle. Kiadtuk a természetben pihenni vágyóknak gyakorlatilag az év mindegyik évszakában, közben pedig, amikor kedvünk tartotta, ugyanúgy használtuk tovább mi is. Most éppen az egyetemtől kapott őszi szünetem utolsó napjait kívántam ott eltölteni, egy kis nyugalomra, kikapcsolódásra vágytam, és el akartam szakadni a tanulnivalók végeláthatatlan sorától, az asztalomon tornyosuló könyv- és jegyzetkupacoktól. Kizárólag szórakoztató irodalmat vittem magammal erre a két napra, tankönyvekről szó sem lehetett. A vizsgáimra ráértem később is tanulni.

– Tényleg nem zavar. – Most is apró mosoly kíséretében biztosítottam apukámat arról, hogy jól megleszünk a fizető vendéggel. Ugyan nem ismertem még személyesen, de tudtunk egymás érkezéséről, és egy pár szót már váltottunk is ezzel kapcsolatban. Szimpatikusnak tűnt, húszas éveiben járó focista volt, apa szerint elég híres. Nem voltam túl járatos focis berkekben, de felvilágosítottak, hogy a srác egy komolyabb sérülés utáni hosszú felépülési szakaszt szeretett volna lezárni a nagyvárosi nyüzsgéstől, a fotósoktól és újságíróktól távol. Jó társaságnak ígérkezett.

Behúztam a hatalmas, gesztenyebarna, gurulós bőröndöm cipzárját, levettem az ágyamról és a lábam mellé állítottam. Mélyet sóhajtottam, ahogy az ajtó irányába néztem. Ideje volt a búcsúzásnak, és még ha csak három napra mentem is, akkor is elég nehéznek ígérkezett. Hosszasan öleltem apát, aki legalább ezerszer elmondta, hogy vigyázzak magamra, hívjam fel, ha megérkeztem, vagy ha bármi baj van. Megígértem neki, de egyébként is tudta, hogy értesítem majd róla, mi újság velem. Miközben államat a vállán nyugtattam, és hallgattam, ahogy a szokásosnál sűrűbben veszi a levegőt, megfordult a fejemben, hogy jobban tenném, ha maradnék. De gyorsan el is hessegettem ezt a gondolatot, mert most úgy éreztem, igazán szükségem van egy kis kikapcsolódásra.

– Mennem kell, lekésem a buszomat – mosolyodtam el lágyan, mikor elhúzódtam tőle. Inkább nekem kellett volna féltenem őt, nem fordítva.