One Shots

Vihar || Chambers

Az átlátszó esőcseppek egyre sűrűbben csíkozták be a reptér ablakát, ami előtt a fekete öltönybe és vörös nyakkendőbe bújt férfi állt. Zsebre dugott kézzel, üres tekintettel követte végig egy-egy csepp útját az üvegen, míg az el nem tűnt.

A borongós időjárás mintha csak a hangulatát tükrözte volna. Odakint homályos szürke volt minden, az indulásra kész repülőgépek vastag ködrétegbe burkolóztak, a baljóslatúan sötét felhők pedig ontották magukból az esőt. Néha sárgás fényű villám cikázott végig az égen, melyet hangos dörgés követett, a férfi pedig minduntalan összerezzent, akárhányszor meghallotta ezt a hangot. Vihar. Benne is az dúlt, pusztító, mindent elsöprő erejű, ami belülről emésztette fel. Főleg ilyenkor, amikor nem tudta kizárni a fejéből a gondolatait, csak bámult maga elé, és folyamatosan kattogtak az agytekervényei.

Fáradt volt, de nem is a szó fizikai értelmében, mintsem inkább mentálisan. Nem akart mást, csak kikapcsolni az agyában azt a részt, ami folyamatosan a Claire-rel töltött napok, hetek, hónapok emlékeit vetítette elé, megfűszerezve azt az utolsó, csalódást és dühöt keltő pillanatokkal. Egy kicsit még most is sajogtak az ujjai, pedig már majdnem egy hét eltelt azóta, hogy bemosott egyet annak a másiknak. A szőke, nyurga fénymásoló srácnak Claire munkahelyéről.

– Sikerült kipihenni magad? – A vállán nyugvó kéz rángatta őt vissza a reptérre a fejében élénken élő, porlepte bútorokkal berendezett csöppnyi irodából, ahová meglepetést készült vinni a nő születésnapjára. Ehelyett őt érte meglepetés, olyan, ami elviselhetetlen fájdalommal járó lyukat égetett a mellkasába.

Chambo állt a háta mögött, Calum felismerte a hangját – ő szakította ki a Claire-rel kapcsolatos utolsó emlékei közül. Lassan fordult meg, hogy szembenézzen a barátjával, akinek több okból kifolyólag is hálásnak kellett volna lennie, de nem tudott az lenni. Mogorva pillantást vetett a kezében kávét szorongató csapattársára, és csak megrántotta a vállát válaszadás helyett. Nem volt kedve beszélni, és egyébként is haragudott a középpályásra azért, amit előző éjjel tett. Még akkor is, ha ezzel csak jót akart neki.

Úgy tűnt, Alex tudomásul vette, hogy nem fog normális választ kapni a kérdésére. Motyogott valamit, ami úgy hangzott, hogy "később majd úgyis megköszönöd", aztán letette az ablak párkányára a Calumnak szánt kávét, és csendben visszakullogott a csapat többi részéhez. A fiatal hátvéd figyelte, ahogy barátja csatlakozik a szelfiző Podolskihoz és Ramseyhez, majd nagyot sóhajtva újra az esőáztatta ablakhoz fordult, és lehunyta a szemét.

*

Villódzó, színes és fehér fényeket látott maga előtt, egymáshoz simuló, összefonódó, izzadt testeket, ahogy a zene ritmusára vonaglanak. Mindenkinek volt párja ebben a lebujban, ő meg egyedül ült a pult mellett, a sötét lap szélébe kapaszkodva, mert az egyensúlyérzéke már nem volt teljesen beszámítható. Jobban mondva ő maga nem volt már beszámítható.

Azért csak visszafordította ködös tekintetét az egyre elmosódottabb körvonalakkal rendelkező pultos lányra, hogy kérjen még egy italt. Szüksége volt az újabb teli pohárra, hiszen a torkát maró alkohol úgy hatott rá, mint a legerősebb fájdalomcsillapító, kiűzött a fejéből minden gondolatot, és ha még kis időre is, de sikerült elfeledtetnie vele Claire-t, és a nő által okozott sebeket a szívén. Ha megtehette volna, a napjai egyetlen percét sem töltötte volna józanon. De annyira azért nem vette el az eszét a szakítás, hogy edzéseken is ilyen állapotban jelenjen meg, és a karrierjével játszadozzon az őt ért sérelmek miatt.

– Egy ugyanilyet kérek – bökött Calum italára a mellette helyet foglaló, sötétvörös hajú lány. Amikor szürkészöld tekintete összekapcsolódott a focistáéval, apró mosolyra húzta a száját. – Rachel vagyok – nyújtotta felé pici, törékenynek tűnő kezét, mely szinte elveszett a hátvéd tenyerében, ahogy puhán belesimult.