Adrian Denem-Potter

Rajtam áll a dolog

Hányszor, de hányszor kívántam azt, hogy apa és anya jöjjön értem és vigyenek el Dursley-éktől, hogy ne kelljen több verést elszenvednem, akkor is, ha nem is csináltam semmi rosszat.
Emlékszem 5 éves voltam, reggel megkaptam parancsot, hogy aznap el kell végeznem a mosást, az ablakpucolást és a nap fő étkezéseinek elkészítését. Mindent ügyesen megcsináltam, nagyon büszke voltam magamra, aztán beütött a baj. Vacsorakészítés után tálaltam az ételt a rokonaimnak, Petunia néni megnézte, hogy jól csináltam e, sosem dicsért meg, de tudtam, hogy jól végeztem el a dolgom, mert kaptam én is a vacsorából fél adagot. Mikor neki kezdtem volna Dudlie ordítozni kezdett, hogy odaégettem azt a szalonna csíkot, amit ő kapott. Vernon bácsinak ennyi is elég volt ahhoz, hogy elővegye a fakanalat és az övet. Meg sem nézte, hogy a fiú igazat mond e. Minden korcsnak, tehetetlen, béna senkinek elmondott, amíg ütött. Aztán félig ájult állapotban behajított a gardróbba, ezer sebből véreztem és csak egy dologra tudtam gondolni, hogy az apukám mentsen meg és vigyen el innen.
Egyszer ezt hangosan is kimondtam, pechemre Vernon bácsi is meghallottam és élvezettel mondta el, hogy a szüleim azért haltak meg, mert nem tudták elviselni, hogy én vagyok a gyerekük, apámra azt mondta, hogy az italba fojtotta a bánatát, anyám meg inkább kurválkodott, akkor még nem tudtam mit jelentenek ezek, de azt éreztem, hogy semmi jót. A szüleim meghaltak az én hibámból. Éjszakákon át sírtam e miatt.

Most pedig kiderült hogy apám él, igaz nem az az apám akinek hittem, de van apukám. Adnom kell neki egy esély. Meg kell bocsátanom neki mindenért. Ő sem tudta, hogy van egy gyereke. Döntöttem! Ha közeledni próbál vagy szorosabb kapcsolatot akar kialakítani boldogan elfogadom, az első lépést már megtette, innét csak rajtam áll vagy bukik a dolog.
Aztán eszembe ötlött, még valami, hogy hogyan fognak reagálni erre a barátaim, mármint az állítólagos barátaim. Ron, biztosan ellenséges lesz. Undorodni fog tőlem. Hermione, pedig az idegeimre fog menni a sok locsogásával. Nem tudom még meddig leszek képes velük, jópofizni és úgy tenni mintha nem tudnék semmit. Év vége előtt mentem, hogy megkeressem őket, akkoriban sokszor eltüntek a szemem elől, de azt hittem azért, mert összejöttek. Az egyik régen nem használt terem előtt mentem el, amikor meghallottam a hangjukat. Kíváncsi voltam, miről beszélgetnek, tudom nem szép dolog, de kihallgattam őket.

Visszaemlékezés

Ron hangját hallottam
  - Elegem van, hogy még mindig jópofizni kell vele, mikor mondjuk már a szemébe...
Hermione nem engedte, hogy befejezze, ahogy hallottam a hangján, ezt a beszélgetést nem először folytatják le egymás között.
  - Dumbledore professzor már megmondta, hogy várnunk kell, egyébként is a családodnak sem jön rosszul a pénz, amit ezért kaptok. Én meg így már biztos, hogy a minisztériumban fogok dolgozni.
  - Nekem már elegem van belőle. Mindig minden szarba vele kell tartanunk. Már elsőben meghalt volna, ha mi nem vagyunk, ki vezette őt át a sakktáblán? Vagy elötte ha te nem mondod meg mit kell tenni az ördög hurokkal, már megfulladt volna. Kezdem azt érezni, hogy nem éri meg ez a sok hülyeség. Miért nem csinál inkább Dumbledore valamit?
  - Dumbledore professzor, Ron. Legyél tisztelettel vele szemben.
Nem akartam többet hallani így pár lépést eltávolodtam, majd kissé hangosabb léptekkel újra megközelítettem a termet, hogy hallják, hogy jövök.
  - Már mindenhol kerestelek titeket, mit csináltok itt?
  - Csak szerettünk volna egy kicsit kettesben lenni, haver. Remélem megérted. - bazsalygott Ron.

Visszaemlékezés vége

Nem beszéltem erről senkinek, de ez segített rájönni, hogy Dumbledore, jobban belefolyt az életembe, mint az természetes lenne. Nem akartam, hogy valaki megtudja, hogy milyen béna is vagyok. Annyira vágytam a szeretetre, hogy az első ember át tudott verni. Addig a kihallgatott beszélgetésig, még csak nem is sejtettem, hogy mennyire átvertek. Szégyelltem magam. Még ha csak látszólagosan is a barátaim, de nem voltam egyedül. Nem akartam egyedül maradni. Nem tudtam, hogy ezzel az egésszel mi a terve az igazgatónak. Féltem.

Már este 9 óra volt, kopogás zavart fel a gondolataimból. Választ meg sem várva Piton lépett be az ajtón, majd leült az ágy mellett elhelyezett fotelbe.
  - Hogy érzed magad? Fáj valamid?
  - Csak a fejem, de ezt már megszoktam, mikor Voldemort a közelemben van sajog a sebhelyem és ő már 3 órája itt van az épületben.
  - Miért nem szóltál valakinek? Draco, hozott volna neked fájdalomcsillapító bájitalt, nem kellett volna órákig szenvedned.
  - És kinek szóltam volna? Senki nem volt itt! -fakadt ki belőlem.
  - Draco-ért is kiálthattál volna, vagy ide hívhattad volna azt a házimanót, amelyik úgy oda van érted. De, most nem ez a fontos, - hirtelen mozdulattal előkapta a pálcáját és fél percen belül már a markában volt egy bájitalos fiola.
  - Ezt, mégis hogyan? Egy hangot sem adtál ki. -tegeztem le, úgy éreztem ez már egy jó kezdet. Igaz, nem tudom, hogy hogyan is szólítsam. - Nem mondtál varázsigét.
  - Így igaz, ezt nevezik nonverbális varázslásnak. Ha szeretnéd majd megtaníthatom neked, majd az iskolában különóra, vagy büntető munka keretein belül. De most idd meg ezt. Én fejlesztettem ki a Nagyúr segítségével, kimondottan a kapcsolatotok miatt fennálló fájdalomra.
Pillanatok alatt elmúlt a fájdalom. Tényleg hatásos szer.
  - Köszönöm... mi lesz most velem?
  - Évkezdéseig itt kell maradnod, a Nagyúr felajánlotta hogy tanít téged ha te is szeretnéd. Animagiára, bajitaltanra és sötétmágiara és annak kivédésére. Ha ezen kívűl volna még valami csak jelezd. Szeptember elsejéig még van három hét, utána én foglak tanítani. De mindenek előtt holnap reggeli után a Nagyúr várni fog a kisebbik bálterembe, meg kell beszélnetek pár dolgot. Majd Draco odakísér hozzá.
  - Őőő... nem így gondoltam, hanem, hogy mi lesz velem és veled? - motyogtam.