Tizenhárom (ST Fanfiction)

2. évad 7. rész

Harc

Félek. Iszonyúan félek. Nem tudom mit csináljak. Mert nem akarom elveszíteni a nővérem. De ő harcolni akar. De nekem  már elegem van a harcból! Elegem van a folytonos félelemből, a rettegésből! Én csak nyugodt életet akarok! Nem pedig harcot!

A többiek döbbenten néztek rám. Talán megrendültek attól, amit hallottak. Talán nem hittek nekem. Lehet hogy mindkettő. Nem tudtam megmondani pontosan, mert szédülés lett úrrá rajtam. Lassan felálltam, miközben a úgy éreztem, a szoba forog körülöttem. Senki se próbált megállítani, mikor be támolyogtam a szobába, majd magamra zártam az ajtót. Egész testemben remegtem, miközben le ültem a fal tövébe. A hideg rázott az egész helyzettől. Tudtam, hogy az a szörnyeteg el fog jönni a nővéremért. És értem. Hogy meg fogja ölni a többieket, ha védeni próbálnak minket. Úgy éreztem, az erőm elhagyott, mintha már halott lennék. Megpróbáltam felállni, de az első mozdulattól megszédültem, majd a földre hánytam. Nem is keveset. A könnyek folyamatosan folytak az arcomon. Nem hallottam semmit kintről, de lehet hogy csak nem akartam hallani a többieket. Az egyik pillanatban hánytam, a másikban zokogtam. Már nem tudtam megkülönböztetni a padlót a plafontól, rémülten próbáltam megkapaszkodni valamiben, miközben továbbra se tudtam abba hagyni a sírást. A kezem egy fa deszkába ütközött. Az ágyam. Hiába próbáltam felhúzni magam, a lábam össze csuklott alattam, mintha csupán egy tudattal rendelkező bábu lennék. A fények kihunytak, így már csak a hold világított be fényesen az ablakon. Nem tudom, mi történhetett kint, de nem is tudtam arra koncentrálni. Szinte elveszettem az uralmat a testem fölött. Aztán megláttam egy képet. Tizi volt rajta velem együtt. Még itt készült, ebben a szobában, mindkettőnk kezében egy-egy gofri, arcunkon hatalmas mosoly. Boldogok voltunk. Akkor még nem volt harc. Nem volt félelem. Csak szeretet. Remegő kézzel nyúltam a képért, hogy közelebbről is megnézzem. Fájt, hogy ennek már vége. Hogy a nővérem valószínűleg kint harcol a szörnnyel. Hogy már egyáltalán nem vagyunk boldogok. A zokogásom úrrá lett rajtam, nem bírtam tovább. A képet magamhoz szorítottam, és némán sikítottam egyet. Majd még egyet. Olyan fájdalom volt bennem, amit még sose éreztem. A következő sikolyom már nem volt hangtalan. Hatalmasat sikítottam, mire az összes ablak betört, és halvány fény árasztotta el az egész házat. Mikor felemeltem a fejem, láttam, hogy egy hosszú, nyálkás kar nyúl be az ablakon. Majd még egy a tetőn. És a a másik ablakon is. Majd a tetőn több hasonló csáp is betört. Remegésem még erősebb lett, és nem tudtam tisztán gondolkodni. Aztán láttam, ahogy Tizenegy rémülten be rohan a szobába, és a tekintetével engem keres. A szeme elkerekedett, ahogy megpillantott. Mellettem egy hatalmas tócsa, a szemem vörösre sírt, az arcom sápadt, és az egész testem remegett. Megindult felém, azonban így nem figyelt a körülöttünk lévő veszélyre. Az egyik kar megragadta a lábánál fogva, és felemelte a levegőbe.
- Nee! - a hangom éles volt, és magasabb, rémültebb a szokásosnál. Megpróbáltam a testvérem után nyúlni, de egy csáp megragadta a karom. Majd a másikat is. Hiába rángatóztam, nem engedett. És akkor, mint a villámcsapás, belém hasított a gondolat: meg fogunk halni.

Sziasztok! Itt is lenne az új rész! Nemsokára ismét ki rakom a szereplőket, mivel mikor még azokak a képeket csináltam, eléggé kezdő voltam. Remélem tetszik az új rész!❤️