Tizenhárom (ST Fanfiction)

6. Haza?

Tizenhárom szemszöge:
Odalent kicsapódott az ajtó.
- Mi volt ez? - kérdeztem riadtan.
- Nyugalom, csak a szél volt az - nyugtatott Kali.
Zajra lettem figyelmes mintha valaki mászkálna, és suttogta odakint.
- Kali, itt van valaki. - suttogtam félve.
Kali fel állt, hogy megnézze, ki van ott,  de még mielőtt oda ért volna, az magától kinyílt, és rendőrök rontottak be rajta. Kalira néztem, és arcán saját rémületenet láttam. Ő is félt. Már nem volt ideje elrejteni minket. Két lehetőségünk volt: harcolunk, vagy megpróbálunk menekülni. De arra már nem volt esély, ugyanis körbe vették minket. Felemeltem az asztalt ami mellettem állt, és a rendőrök felé hajítottam. Öt rendőr ájultan terült el a földön. Mind harcba szálltunk. Bár a többieknek nem volt különleges ereje, harcolni azért tudtak.
- Erre! - kiáltotta Kali, és be rántott egy szobába.
- Figyelj rám, Lena. El kell menned. Neked ott a helyed, ahol Janenek. Menj haza, és keresd meg a barátaidat. És élj boldogan.
- De Kali... - akartam közbe szólni, de nem engedte.
- Nem, Lena, hallgass végig. Neked haza kell menned. Mert ott teljes életet élhet az. Itt bujkalnod kellene. Azt pedig nem akarom. Tessék - nyújtott felém egy táskát. Van benne ruha, és minden ami kell. Hisz láttam, hogy már elfogyott mindened. Menj, és ne nézz vissza. Ne gondolj rám többet. Felejts el. Így jobb lesz neked.
A szememből kibuggyant egy könnycsepp. Most miért? Végre megtaláltam Kalit, és máris el kell veszítenem? Miért ilyen kegyetlen a sors? Zokogva át öleltem Kalit. Erre ő is sírni kezdett.
- Hiányozni fogsz - suttogta halkan.
- Te is nekem - válaszoltam.
Aztán minden egy pillanat alatt történt. Egy rendőr berontott a szobába, és a pisztolyt Kalira szegezte. Majd meghúzta a ravaszt.
- Indulj!! - kiáltotta Kali.
Azonban, mivel háttal állt a rendőrnek, nem látta hogy az őt célozta meg. Nem látta a felé suhanó golyót, nem érzékelte a veszélyt ami felé tartott...

Ösztönösen cselekedtem. Kali elé ugrottam, és őt félrerántottam. Így engem talált el a golyó. A csuklomban, ahová belefúródott a lövedék, iszonyatos fájdalmat éreztem. Onnan kicsorgott a vörös vérem. Hirtelen puffanást hallottam. Oda kaptam a fejem. Axel egy ütéssel ártalmatlanná tette a rendőrt, így az most ájultan terült el a földön. Kali mellém sétált.
- Jól vagy? - kérdezte riadtan. A pillantása a kezemre siklott. - Be kell kötöznünk.

...

Egy buszon ültem, ami épp haza vitt. A Maxtől kapott pénzből tudtam venni egy busz jegyet ami haza vitt.
Fájt, hogy itt kell hagynom Kalit. És Mamát. De otthon várt rám Tizi. Ekkor megérkeztünk. Kiszálltam.
Behunytam a szemem. Tudnom kellett, hogy hova menjek. Elindultam oda, ahol Tizi van. Hirtelen megtorpantam. Hangokat hallottam. És a legrosszabb az volt, hogy ismertem őket. Demogorgonok. Aztán megláttam Őt. Tizit. Az erejével elhajitotta a demogorgonokat. Futni kezdtem felé, de ő nem látott még, és belépett az ajtón. Azt pedig maga mögött bezárta. Oda rohantam. Az ajtó nem nyílt ki. Valami nekem csapódott. Megfordultam. És amit láttam attól földbe gyökerezett a lábam. A Demogorgon rám ugrott, és megharapta a lábam. Összeestem a fájdalomtól. De küzdenem kellet. Elhajitottam magamról a Demogorgonokat. Ez bizonyára elég erősre sikerülhetett, ugyanis azok nem keltek fel többé.  Az ajtóra koncentráltam. Úgy mint Anyunál. Az ajtó kinyílt. Én csaknem be estem rajta, ugyanis a fájó lábán miatt már az egyensúlyom sem tudtam tartani. Épp csak belenéztem Tizi szemébe máris a földön találtam magam.
- Tizenhárom! - sikított fel Tizi. - Hogy kerülsz ide? Megszöktel? Úristen, a lábad!! Mi történt?!
- Tizi... - suttogtam. Ekkor fölém hajolt egy fiú is.
- Az nem lehet... - mondta megdöbbenve. - Te a laborban voltál. Láttalak. Te vagy Tizenhárom...
- Mike... - hasított belém a felismerés, aztán minden elsötétült előttem...