~Elvakítottál~

💋8💋

-Alig ettél valamit.-mondta Laura miközben sétáltunk vissza a szobánkba. Vállat vontam.
-Valami baj van?
-Nem.-válaszoltam szárazon. Odaértem a szobámhoz.
-Majd akkor...találkozunk!-köszönt el halkan Laura. Nem nagyon érdekelt amit mond, főleg azért, mert megláttam az ajtóm előtt egy levelet. Felvettem a földről. ,,Hangetól" volt ráírva. Megforgattam a szemem. ,,Már megint mit akar? Csak ne újabb kísérletek legyenek benne." Imádkoztam magamban.
-Bárcsak újabb kísérletek lennének benne...-mondtam az ágyamon ülve a kibontott levéllel.
Tulajdonképpen az állt benne, hogy a kapitány fél hétre várt az irodájában. Igen. Ennyi volt benne. Kétségbeesetten néztem az órára. Fél kettő volt. Még volt öt órám.

-Nem öltöztél egy kicsit csinosan?-kérdezte Laura. A székemen ült és nézte, ahogy szájfényezem magam.
-Miért ne öltözhetnék csinosan?-kérdeztem. Visszacsavartam a szájfényem.
-Hát...Csak olyan fura vagy mostanában. Mindig elmélyedsz a gondolataidban, mikor éppen velem vagy. Ilyen unalmas vagyok?
-Nem, dehogy!-nevettem.
-Akkor?
-Ne kérdezgess.-válaszoltam. Laura ránézett a jegyzetfüzetemre. Mintha elkezdte volna olvasni, de közben megállt a szeme egy ponton.
,,Jézusom...Ugye nem hagytam valami titkosat a füzetembe?" Odaléptem az asztalhoz, és felkaptam a füzetet.
-Most jut eszembe...Erre szükségem lesz.-néztem a kezemben tartott jegyzetet.
-{neved}...Azon gondolkodtam, hogy....Te ugye nem érzel semmit...Senki iránt?-kérdezte tapintatosan Laura.
-Ezt nem értem.
-Hát...Tudod öhm...Nem kedveltél meg senkit?
-Dehogyis nem. Téged.-fogalmam sem volt, hogy miért kérdezgette ezt Laura.
-De nem barátilag értem.-bökte ki. ,,Tudtam, hogy meg fogja kérdezni." Nagyot sóhajtottam. Akaratlanul is elmosolyodtam a tévhitekben élő barátnőmön.
-Laura, mégis kibe lennék...- Tévedtem. Én éltem tévhitekben. Lenéztem a földre. Egy pillanat alatt végigfutott az agyamon az összes emlék, amióta ott voltam. Teljesen elfelejtettem, hogy mindig volt valaki, akire akaratlanul is rápillantottam, de annyira elfoglalt a munkám, hogy észre sem vettem. ,,Hogyan felejthettem el? Mikor...Annyira titokzatosak voltak a szemei, hogy alig tudtam abbahagyni a bámulásukat."
-Csak barátilag kedveltem meg valakit. Az is te vagy. Érted?-néztem fel mosolyogva. Az volt az első legnagyobb hazugságom, amit neki mondtam.

Az egyik legfélelmetesebb pillanat az életemben az volt, mikor a kapitány irodája előtt álltam, és tudtam, hogy muszáj bemennem. Valamiért úgy éreztem, hogy a fehér arcom most inkább egy eper. ,,Oké...Fél hét van." Néztem az órámra. Felemeltem a kissé remegő kezemet, majd bekopogtattam az ajtón.
-Név, indok.-hallottam bentről. ,,Mi?" Próbáltam felfogni gyorsan, hogy mit is kérdezett, de nem nagyon tudtam. Nagyot sóhajtottam. ,,Ha most elcseszed, örökre elcsesztél mindent."
-{Teljes neved}, és....-kezdtem bele, de nem tudtam, hogy mit mondjak indoknak. Szerencsére nem is kellett.
-Gyere.-valamiért annyira helyes volt, ahogy beszélt. Megfogtam a különösen hideg kilincset. Óvatosan benyitottam. Mikor beléptem a szobába, mintha egy teljesen már helyen lettem volna. A levegő hűvös volt. És....Erős menta illat volt az egész szobában. Körülbelül egy másodpercem volt arra, hogy végigfussam az egész irodát a szememmel. Teljesen azt hittem, hogy majd olyan szétszórt lesz az irodája, mint Hangeé. De nem. Egyáltalán nem olyan volt. Olyan tiszta és fényes volt minden mint a...mint a nap, vagy mi.

Annyira menő és luxus volt minden, hogy nem is akartam semmit sem csinálni, csak ott állni és nézni a dolgokat.
-Jó estét, kapitány.-mondtam túlságosan félénk hangon. A kapitány nem köszönt vissza, csak felállt a szintén tiszta és szép asztalától, é leült az asztala mellett lévő fotelek egyikébe. A fotelek előtt egy kis üvegasztal volt és az előtt egy kisebb kanapé. Nem voltam meglepődve, mert Laura beszélt nekem a kapitány hideg természetéről. Nem lepődtem meg, csak még inkább féltem.
Úgy gondoltam, hogy a kanapéra ülök, mert érdekes lett volna a kapitány mellé ülni.
Lassan helyet foglaltam.
-Tudod, miért vagy itt?-kérdezte egyből.
-Nem.-próbáltam érthetően válaszolni, de a szívem a torkomban dobogott, ezért nehéz volt.
Elém tolt egy papírt az egyik...kezével. Nagyon jól ismertem azokat a kezeket. Annyira...Annyira jól néztek ki. ,,Nehogy elkezdj most a kezein gondolkodni. Egyébként se tetszik....Nem tetszik, ugye?....."-kérdezgettem magamat teljesen feleslegesen, mert úgyis tudtam a választ. Felvettem a papírt az asztalról. Teljesen más nyelven írt mondatokat láttam. ,,De hiszen ez francia. Hogyan tudna ő franciául?"
-Ez öhm...francia.-mondtam értetlenül. A kapitány sóhajtott egyet.
-Tudom.-,,Csak nem ő az a másik személy, aki tud franciául?!"
-Maga tud franciául?
-Szerinted hogy adtam volna oda azt, ha nem tudnék?-kérdezte cinikus, mély hangon. Egyáltalán nem találtam sértőnek, mert egész végig a száját néztem. ,,HAGYD MÁR ABBA A BÁMULÁSÁT! MINDENHOL!"
-Elnézést...-mondtam halkan. Elkezdtem olvasni a papírt. Kicsit fura volt, mert soha nem használtam a francia nyelvet sehol.
Visszatettem az asztalra, mikor végeztem. Egy cégről szólt, aki elvileg az osztag egyik gazdag befolyásosa volt. Szerveztek egy tárgyalást, valami gazdasági ügyben. Ja. Ennyi volt benne.  Csak azt nem tudtam, hogy mi közöm volt hozzá.
-Neked kell elmenned a tárgyalásra, mert nekem nincs időm. Ha nem fogtad volna fel, akkor elmondom, hogy franciák, ezért te mész.  Ha valamit elrontasz, ki vagy rúgva. -mondta. Az utolsó mondatra valamiért nagyobb hangsúlyt fektetett. Egy percre kihagyott a szívem. ,,Semmit...Én semmit sem értek a gazdasághoz, vagy mi. Én fegyvereket készítek. Én egy fizikus vagyok.... Én....Én ezt nem."
-De é-
-Megértetted?-vágott a szavamba. Úgy éreztem, hogy nem szólhattam semmit, csak a helyes választ.
-Megértettem.-válaszoltam.
Megkönnyebbülés volt kilépni az ajtón. Nem azért, mert nem szerettem volna látni. Csak tudtam, hogy ő nem szeretne látni. Legalábbis ezt hittem.
Mindaddig örültem, amíg meg nem láttam a mosolygó Hanget.
-{Neved}!-intett.
-Hange-san!-köszöntem. Hange egy vastag könyvet tartott a kezébe. Sietős léptekkel odajött hozzám.
-Kérhetnék valamit?-nézett rám kedvesen. Olyan szétszórt volt.
-Persze!-mosolyogtam. Természetesen már rég mentem volna a dolgomra.
-Bevinnéd ezt Levinak? Mond azt, hogy Hange küldte! Oké? Na szia!-a nő már ment is tovább a lift felé. Behunytam a szemem. Annyira sikítani akartam. Kifújtam a nagy levegőt a számon. ,,Semmi baj. Csak vidd be."
Megint bekopogtattam az ajtón, megint megfogtam a hideg kilincset, és megint átjárt a hideg és a menta illat.
-Elnézést, ezt Hange küldte magának!-mondtam ugyanolyan halkan. Rápillantottam a vastag könyvre. Az oldalán volt egy kis cetli. Próbáltam nem
elolvasni, hogy mi van rajta, de olyan kíváncsi voltam.
,,Csütörtökre írd meg!! Köszi!
Hange"
A kapitány asztalára néztem. Tele volt papírokkal és ugyanilyen vastag könyvekkel, mint amit a kezemben tartottam. ,,Csütörtök az holnap után után. Mégis hogyan....ezt mégis hogyan fogja megírni?". Odamentem, hogy letegyem az asztalra a könyvet, de egy őrült ötlet jutott eszembe. Nem tehettem róla. Annyira segíteni akartam neki.
-Maga beszámolót ír?-kérdeztem meg illetlenül. Meg sem vártam a válaszát, hanem magyarázkodni kezdtem.
-Én...Én nem akarok beleavatkozni...Csak, ha esetleg...Nincs rá ideje...Ha gondolja, akkor...Én öhm...-,,NEHOGY KIMOND"
-Megírom maga helyett.-,,Basszus. Basszus. Ezt nem kellett volna. EZT NAGYON NEM KELLETT VOLNA!" A kapitány csak nézett rám. Éppen írt valamit egyébként.
-Te tényleg azt hiszed, hogy majd fizetni fogok azért, mert te kitaláltál magadnak egy munkát?-olyan hideg volt a hangja, hogy kirázott a hideg.
-Oh neeem...Én nem kérek semmit. Semmi nem kell csak....Csak segíteni akarok.-a szemünk összetalálkozott. Megint. Megint nem kellett volna. És megint mintha nem tudtam volna megmozdulni.
-Akkor vidd.-mondta végül. A tekintetemet a könyvre irányítottam. Most az volt a megkönnyebbülés, hogy megtörte a csendet.
-Köszönöm!-mosolyogtam. ,,Most tényleg megköszöntem azt, hogy segítek? Istenem...."

-Én egy akkora barom vagyok, hogyha valaki el akarna rabolni, akkor visszahozna, ha megtudná, hogy mekkora barom vagyok.-mondta magamnak a fürdőszobám tükrébe nézve. Elvállaltam egy elég nehéz feladatot ÖNKÉNTESEN, csak mert segíteni akartam, miközben a nyakamon volt a fegyveres dolog és a célpontok elkapása is.
-De...Legalább segítettem. És....Amíg én azzal könyv segítségével beszámolót írok, addig a kapitány azt csinálhat, amit szeretne...-teljesen elcsodálkoztam a saját szavaimon. Inkább elmentem a tükörtől, és nekiláttam annak a könyvnek. Amit nem is értettem. De...Legalább segíthettem a kapitánynak.