My life just changed | Jikook |

◕Kim Namjoon◕

- Szóval Changbin valószínűleg nem lehetett az - Bólintott az előttem ülő Felix, inkább beszélve saját magában, mint velem.

Úgy terveztem, hogy a lehető leghamarabb beszélek a fiúkkal, mégis egyedül Yoongival tudtam beszélni, az is csak hétfőn történt. Most szerda van, engem pedig felőröl az ideg. Legalább a seggem nem fáj.

- Nem - válaszoltam a kijelentésre - Úgy érzem, hogy nem csak a srácokat kellene végig kérdeznem. Ez a tesóm bulija volt, ott volt vagy száz ember. Biztos láttak valamit.

- Igen Chimmie, ezer százalék, hogy láttak valamit - Értett velem egyet a szőke - Más kérdés, hogy akarnak-e róla beszélni. Vagy mernek-e.

Felix tekintette elvándort mögém. Az egyetemi cafatérián ültünk, aminek az oldalai üvegablakok voltak. Az iskola több szárnyból állt, tartotozott mellé három sportcsarnok is, ami a várossal együttesen közös használatú volt. Azért néha örülök, hogy felvételt nyertem Dél-Korea legjobb sportegyetemére.

Követtem az ausztrál tekintetét. Tőlünk nem messze egy padnál ült Namjoon, Jungkook, meg kettő lány. Mivel még csak délelőtt tizenegy volt, így megértem, hogy mit keresett itt a fiatalabb, ugyanis a jéghokisok edzése mindig délben volt, amin általában nagyon sok ember részt vett, pontosan tudjuk ki miatt. Felismertem az egyik lányt. Volt vele közös tánc óránk. Nem a legokosabb, de Jungkook kifejezetten szerette az ilyen lányokat, mint Im Yoora.

- Szerintem beszélni kéne vele - Jegyezte meg Felix, miután visszafordultam hozzá.

- Majd megkeresem anatómia után - Sóhajtottam. Sportegyetemen egyetlen előnye-vagy hátránya, ki, hogy gondolja- az, hogy mindenkinek van pár közös tárgya, biológiával, életmóddal és sport elmélettel kapcsolatban. Elpakoltam az ételhordós dobozaimat, majd felálltam az asztaltól - Szerintem majd olyan egy körül tudok beszélni Namjoonnal - felvettem a táskám, majd elindultam - Szia Lixie!

- De én nem is... - motyogott valamit az ausztrál, amit nem értettem, mert már messzebb voltam.

Voltak dolgok, amiket kifejezetten nem szerettem az iskolában. Például a rohadt sok lépcsőt, és, hogy mivel ez egy sport suli, valamelyik nagyokos kitalálta, hogy nekünk nem kell lift, valamiért pedig a tetőtérbe helyezték az összes tánctermet. Bevallom, gyönyörűek voltak, de a tüdőm már annyira nem díjazta a napi lépcsőzéseket.

Szerettem óra előtt egyedül lenni, és gyakorolni. Főleg pár hónap múlva, áprilisban lesz megtartva a szokásos éves verseny, a táncosok között. Igazából a legtöbb bajnokság akkor ér véget, kivéve a jégkorong, ugyanis az előbb kezdődik, de ezzel cserébe egy hónappal, márciusban ér véget. Ennek tudatában pakoltam ki a táskám, majd levettem a cipőm, hogy mezítláb táncoljak. Tele volt sebbel és zúzódással a lábam, de nem baj, ha megszokom cipő nélkül a táncot, cipőben egyszerűbb lesz. Viszont lehet maradok cipőtlen, szerintem sok esetben sokkal kecsesebb a modern tánc így.

Egyszerűbb nyújtásokkal kezdtem bemelegítés gyanánt. Nem szeretnék izomgörcsöt kapni, viszont kiakarom használni a számomra rendelkezésre álló időt. Jelenleg fél tizenkettő van, a hokis edzés pedig egykor ér véget, a tánc óra pedig fél egykor kezdődik. Szóval van bőven egy órám gyakorolni. Muszáj vagyok megnyerni a versenyt, anyunak tett utolsó kívánságom volt szeptemberben.

Miután kellőképpen bemelegítettem, a hangszórókhoz léptem, és viszonylag halkabb hangerőn benyomtam a zenét, amire táncolok. Anyukám arca jelent meg előttem. Ő tudta, hogy más vagyok. Ő így szeretett, támogatott mindenben is. Két hónappal ezelőtt hunyt el mellrákban. Éreztem, ahogy a könnyeim elerednek a lábamban és a mellkasomban érződő fájdalom miatt. Nagyon szerettem anyámat.