𝘖𝘭𝘺𝘳𝘪𝘢| ✔️ -- JAVÍTÁS ALATT! --

1. Fejezet

"Véletlen találkozásokra csak akkor kerül sor életünkben, amikor készen állunk rájuk.

- Elif Safak"

Titok. A jelentése? Rejtett tény, gondolat, szándék, magyarázat, amelyről senki, vagy csak kevés ember tud, és amelynek mások tudomására jutása vagy juttatása bizonyos okokból nem kívánatos, illetve tilos. A világ egy tudatlan ember számára, tele van titokkal. Gyakran egy jelenség magyarázatát titoknak tüntetik fel, és nem árulják el, hogy nekik sincs fogalmuk róla. A titkokat elzárva őrzik. Aki megtud egy titkot, az nem árulhatja el másnak. Az én titkom is ilyen. Olyan terhet cipelek magammal, amiről soha nem gondoltam, hogy egyáltalán megfogom tenni. Természetesen felhívhatnám, elmondhatnám neki, nekik, mindenkinek az egészet, és akkor együtt nevethetnénk ezen az egészen, miközben boldogan iszogatjuk a borunkat. Erre azonban soha, vagy a közeljövőben nem fog sor kerülni. Nem tehetem. Nem lehet. Addig nem, amíg az a szemét a nyomomban van. Nem kockáztathatom az életüket. Elég, hogy az enyémet egyszer tönkre tette. Az övéket nem fogom hagyni! Tudom, hogy én is elszúrtam, hogy nem kértem azonnal segítséget, hanem mint egy gyáva nyúl, megfutamodtam, és leléptem. Igen, ez teljes mértékben az én hibám és az elmúlt évek alatt, már számtalanszor ostoroztam saját magamat, hiába mondta bácsikám, hogy nem az én hibám. De én tudom, hogy az enyém.

Táskámat vállamra kapom, kávémat a kezembe fogva, indulok a kocsim felé. A Westend mint minden nap, most is tömve van a rengeteg emberrel, szinte milliméteres helyek vannak csak. Ha az ember nem figyel, könnyen neki mehet a másiknak. Egymás után szedve lábaim, az automatánál való fizetés után, már majdnem elértem a kocsimhoz, amikor figyelmetlenségem miatt, neki mentem valakinek, akit sajnos fel is löktem. A pillanatnyi döbbenetemből felocsúdva, azonnal kezemet nyújtottam a fiatal lánynak, s segítettem talpra állítani.

— Ne haragudj! Nem figyeltem. Jól vagy? — kérdeztem aggódóan.

— Jól vagyok, ne aggódj! Én sem figyeltem! — mosolyog rám kedvesen. — Isa vagyok. Isabella Hernaez-Sainz.

— Olyria Hastings! — fogadom el a felém nyújtott kezet. — A francba! — pillantok végig rajta.

— Mi a baj?

— Rád ömlött a kávém. Merre mész? Elvihetlek? Vagy van nálad váltás pólót? — pillantok táskájára.

— A férjemnél van váltás póló, ne aggódj. Meg hát ez amúgy is egy pulcsi rajtam. — húzza le az említett ruhadarabot. A piros póló, a névvel és rajt számmal ellátva, szívdobbanást hoz elő nálam. Ugye nem...

— Carlos Sainz rajongó vagy? — kérdezem.

— Igazság szerint ő a férjem. De erről nem tud a nagy világ.

Szóval a férje.

— Hát, gratulálok... mindkettőhöz! — mosolygok aranyosan, gömbölyödő pocakjára bökve. Isa pironkodva, húzgálja így is bő pólóját. Felakarom neki ajánlani, hogy menjünk arrébb, vagy legalábbis az autómhoz, mert többen pillantgatnak már felénk, ám ekkor megjelenik kicsin kis társaságunknál két férfi. Az egyikük Isa, míg másikuk az én karomat ragadja meg, s ráncigál arrébb. A mellettünk lévő lépcsőházba taszítanak minket. Táskámban lapuló fegyverem után nyúlok, de nem veszem elő, amint realizálom, hogy a két Ferrari pilóta az, akik "elraboltak" minket.

— Carlos! — Öleli meg Isa férjét.

— Figyelj! — vonja magára figyelmemet Charles, tört angollal. — Nem tudom, hogy tudod-e, hogy kik vagyunk mi. Ha tudod is, akkor kérlek ne add le a drótot senkinek se, hogy itt vagyunk! — hadonászik össze vissza.