𝘖𝘭𝘺𝘳𝘪𝘢| ✔️ -- JAVÍTÁS ALATT! --

6. fejezet

"Kedves mindenki, aki ezt a levelet olvassa!
Őszintén sajnálom! De tényleg!
Nem akartam ezt, nem így akartam ezt. Már egy ideje tervezgetem azt, hogy lelépek, eltűnök az életetekből, mert egyszerűen képtelen vagyok azt nézni, ahogyan miattam szenvedtek. Kérlek, ne aggódjatok miattam! Rendben leszek. Ha meghalok - ah, de morbidul hangzik ez így leírva! - esküszöm, hogy tudni fogtok róla, hiszen Milkyt magammal vittem, így pedig ha eljön a vég, ő vissza kerül majd hozzátok, erről gondoskodtam! Kérlek, köszönjétek meg Danielnek a nevemben - vagy Daniel, ha olvasod ezt a levelet -, hogy köszönök neki mindent! Azt a rengeteg mosolygós napot, hogy a hülye vicceivel mindig feldobta a napomat. Nagyapának azt köszönöm, hogy fizette az eddigi kórházi cuccokat, és, hogy beköltözhettem hozzá, és hogy vigyázott rám! Landonak...
Lando, neked köszönöm a legtöbbet! Segítettél a bakancslistám egyik utolsó pontjában! Feleségül vettél engem. Bár már mondtam, de szeretlek. Sajnálom, amiért ilyen helyzetbe hoztalak, de így könnyebb, mert sem te, sem a többiek, nem tudtatok lebeszélni erről az egészről!
Tényleg köszönök mindent, amit az elmúlt egy hónapban tettetek értem!
Szeretlek titeket!
Melanoma
UI.: Ha bárki bármit küldene nektek, kérlek, ne reagáljatok rá! Talán egyszer, ha lesz bátorságom, akkor felveszem veletek a kapcsolatot és leírom vagy elmondom, hogy KI miatta kellett ezt tennem. Puszi, M."

Lando újra és újra elolvasta a levelet, amit azután kapott kézhez, mikor visszatért szülőhazájába. A gyűrött papíron lévő kacskaringós betűkből nincs egy olyan se, amit a férfi ne tudott volna már fejből. Ha csak ránézett a papírra, már fejében ott lebegett a teljes szöveg. Két évig rendőrökkel kerestették a lányt, ám miután a nyomozást lezárták, mert nem találtak semmit, Lando saját kezébe vette a dolgokat. Magánnyomozókat fogadott, akik nem éppen a várt eredményekkel kopogtattak ajtaján.

— Mélységesen sajnálom uram, de a felesége, feltehetőleg már elhunyt.

— Semmi nyomot nem találtam eddig, de tovább fogok keresgélni!

— Ha szakszerűen kellene fogalmaznom, akkor a felesége már halott!

— Nem adom fel a keresését!
— Sajnálom, hogy rossz hírt kell közöljek, de...

És így tovább. Sose adta fel a reményt, hogy szeretett felesége, egy nap majd belép a háza ajtaján, arcán hatalmas mosollyal, és elmondja neki, hogy mit és miért tett. Mert azt a mai napig nem tudja elfogadni, hogy csak azért ment el egy szó nélkül, mert nem akar a család terhére lenni. Nem! Lennie kell valami másnak, valami nyomósabb indoknak! Persze a levelében valami ilyesmit is említett, hogy van nyomós oka, na de mi? Az nem lehet, hogy ennyire elfelejtette volna őket. Őket. Milyen furcsának tűnik ez a szó így, hogy nincs itt a lány.

— Lando, gyere le enni! — kopogtatott be édesanyja, fia azonban mereven feküdt továbbra is az ágyon, kezében szorongatva a papírt. Már csak ezt maradt felesége után.

— Nem vagyok éhes... — morogja, a felfelé fordulva.

Érezte, amint besüpped mellette az ágy. Anyja vállára rakta kezét, és úgy próbálta meg nyugtatni.

— Kicsim, már három éve. Nem mondom azt, hogy felejtsd el, mert az első szerelmét soha nem felejti el az ember! De próbálj meg túl lépni rajta. Ott van Luisinha. — simogatja fia karját.

— Nem megy anya! Szerinted nem próbáltam meg elfelejteni? De! De nem megy... — motyogja, majd nem törődve azzal, hogy felnőtt, huszonnégy éves férfi, öt éveseket megszégyenítően bújt sírva, anyja ölelésébe. — Fáj a tudat, hogy nem tudom, miért ment el. Azt sem tudom, hogy életben van-e. És Luisinha... őt is csak meg bántom ezzel az egyoldalú szerelemmel.

— Akkor ülj le és beszélj vele. — simogatta meg fejét anyja.
Lando bátortalan volt. Egy nőt, egy mentség várat elvesztett és bár Luisinha-ba nem volt szerelmes, nem akarta elfelejteni a második mentsvárát. Az első mindig a felesége lesz...

Háromnegyed kettőkor, anyja tanácsát megfogadva — és az általa főzött finom és kedvenc ételeit kihagyván - Luisinha apartmanja előtt parkolt le a versenyző. Ahogy kiszállt papaya színű sportautójából, a fekete, saját mintájával ellátott pulóverét megigazítva, zárta be a négykerekűt. A lakás kulcsát előszedve - amin a lány pót kulcsa is megtalálható volt - lépett be a hatalmas apartmanba, megkeresvén a nő lakását. Mély levegőt vett, majd a elfordította a zárat. Lassú léptekkel lépett beljebb. Luisinha éppen az erkélyen jógázott, ám szerelme érkezésére az ajtó felé pillantott, és hatalmas mosollyal lépett a versenyző elé. Nyakát átkarolva, csókolta volna meg, ám Lando elfordította fejét. Képtelen volt tovább csinálni. Nem ment neki. Nem tudott mást szeretni, feleségén kívül, ezért a lányt sem szerette volna becsapni.

— Beszélnünk kell! — jelenti ki a férfi, lehámozva magáról a lányt.

— Megrémítesz! — Luisinha ajka megremegett, mint aki tudná, hogy mit akar mondani párja. Követte a kanapéig, és hiába próbált közel leülni mellé, Lando elhúzódott tőle.

— Luisinha, én annyira sajnálom... — kezdte el a férfi, hajába túrva. — Én... én... én nem... nem tudom tovább folytatni ezt a kapcsolatot. Úgy nem, hogy mást szeretek...

— Hogy hívják azt a ribancot? — kapva fel a vizet a lány.

— Ő nem ribanc, hanem a világ legcsodálatosabb nője! — szeme csillogott, miközben feleségét említette.

— Hagyjuk már ezt, Lando! Mégis mióta találkozol azzal a ribanccal a hátam mögött? — emelte fel hangját.

— Történetesen már három, lassan négy éve nem láttam őt... — hajtotta le fejét szomorúan.

— Akkor meg miről beszélünk? — ült közel hozzá a lány és ismét megpróbálta átkarolni szerelme nyakát, de ő minduntalan elhúzódott tőle. Lando kétségbeesetten állt fel, és tarkóját vakargatva, a rajtalévő apró hajszálakat markolászva, járkált fél és alá.

— Arról próbálok beszélni veled, hogy bár roppant kellemes volt az elmúlt kis időszak, amit együtt töltöttünk, még sem tudok túl lépni rajta. Értsd meg, Lu, ő az első szerelmem, és nem tudom elfelejteni. Ezért nem akarok veled tovább lenni. Olyan srácot érdemelsz, aki tiszta szívéből és odaadóan szeret téged. Csak az a srác sajna nem én vagyok! — térdelt le elé, megfogva a lány kezeit. Lando letörölte a lány arcán végig folyó könnyeket. Néma csend állt be közéjük, csak Luisinha szipogása hallatszott.

— Ki ő? — bár nem akart beletörődni, mégis nyugodt hangon törte meg a lány a csendet.

— A neve Melanoma. Mint annak a betegségnek, amiben szenved.

— És miért ő?

— Nem tudom. Annyira... kis esetlen volt, gyenge, de közben meg igen erős. Hatalmas szíve, jó humora volt. Én... egyik pillanatról a másikba beleszerettem, aztán ott volt az esküvőnk, majd az, hogy eltűnt. Négy éve keresem, Luisinha. Négy teljes éve, és még mindig nem adtam fel a reményt.

— Szóval te nős vagy... — Luisinha elhúzódott a sráctól, és őt kikerülve, az ajtóhoz lépett. — Hagyd itt a pót kulcsot és menj el! Nem akarlak többet látni.

— Lu... —próbálkozott Lando, bár ő sem tudja miért.

— Azt mondtam, hogy menj! — emelte fel hangerejét a lány. Lando tette amit kért, s mikor ajtón kívülre került, ex-barátnője nemes egyszerűséggel becsapta a fa szerkezetet orra előtt.

Különös. Szomorúságot kellene éreznem, amiért szakítottam vele, de nem érzem. Ahj, igaza volt anyunak. Mindig igaza van...

Lando hazafelé indult, s bár nem volt túl boldog, mégis megkönnyebbült, hogy Luisinha-val nem kell már foglalkoznia. Sajnálta a lányt, amiért gyakorlatilag "kihasználta", ugyanakkor nem. A vele eltöltött idők emlékeztették őt arra, hogy mennyire szerelmes még most is a feleségébe...

———————————
Sziasztok!

Hosszú, hosszú idő után újra folytatás. Szeretnék elnézést kérni, amiért eddig nem volt rész, csak a suli totál leszívja az agyam, főleg most, hogy szakdogát, meg portfóliót kell csinálnom. Mindegy is, igyekszem hosszú a következő részt itt is es Daniel-nél is!