𝘖𝘭𝘺𝘳𝘪𝘢| ✔️ -- JAVÍTÁS ALATT! --

2. Fejezet

"Nem számít, mennyire fáj valami, van, hogy elengedni még fájdalmasabb.

— grace klinika c. film"

Lando Norris

Június 29, reggel 10 óra.

Unottan dobolok ujjammal combomon. A fekete terepjáró lassan gurult, a kialakult forgalmi dugó miatt, az utazásom így a duplájára nőtt. A sötétített üvegen kipillantva, mégis örömmel néztem végig a rengeteg különféle rendszámtáblával ellátott autókon. Azt figyelni, ahogyan türemkednek előre, hogy aztán hangosan ujjongva szurkoljanak nekünk, boldogsággal töltött el. De ez a boldogság sem tartott sokáig, mint az elmúlt hét évben semelyik sem. Mindig csak egy röpke fél órára voltam boldog, aztán eszembe jut, hogy mi történt, s mintha mi sem változott volna, a boldogságom abban a pillanatban elröppent. Az igaz, hogy lenne okom a mérhetetlen boldogságra, hiszen háromszoros világ bajnok vagyok, a McLaren hosszabbított velem, nagybácsi is lettem, bátyám jóvoltából. Azonban én még a legkisebb örömöt sem tudtam kiélvezni. Egyszerűen képtelen voltam. Nélküle, én egy senki voltam. Az igaz, hogy az elmúlt években, teljesítményemnek és fejlődésemnek köszönhetően sok csapat ajánlott szerződést. De én rendre elutasítottam őket. Nem akartam csapatot váltani, nem akartam magára hagyni Zak-et, ahogyan azt ő is tette velünk. Mert bár Melanoma egyik pillanatról a másikra tűnt el, a családja, mára már az én családommá is vált. Mi, egy család vagyunk. Házastársak vagyunk, hiszen a válásunkat nem mondták ki. Igaz, kérvényezhettem volna öt év után, hogy érvénytelenítsék, de nem tettem meg. Nem vitt rá a lélek. Bár tény és való, hogy abba nem gondoltam bele, hogy mi van, hogy ha életben van és éppen már más a "férje"? Ha gyerekei vannak? De ilyenkor mindig eszembe jut az, amit Dr. Oravecz mondott: "annak, hogy Melanoma terhes legyen, négy százalék esélye van. A betegsége miatt, egyszerűen lehetetlen!"

Persze elgondolkozom azon, hogy milyen lenne, ha nem lett volna beteg. Talán mára már lenne három vagy négy gyerekünk, vagy akár több. A mostaninál is nagyobb házban laknánk, otthonról szurkolnának nekem, vagy éppen az adott országban, a VIP szobában. Esetleg lenne egy kutyánk, akivel nagyokat sétálhatnánk. De ezek mind csak képzelgések. Ezek már nem fognak megtörténni. Hiába szeretem még mindig, hiába érzem a csontjaimban, hogy igenis életben van, ezek nem fognak megtörténni. Nem tudom, hogy hol van. Nem tudom, hogy kivel van. De ami talán a legfontosabb, az az, hogy nem fogom megtudni, hogy miért ment el, és hagyott engem, illetve a családját hátra.

Az autó befordult a hotelhez, én pedig a biztonsági övet kicsatolva, azonnal kiszálltam a kocsiból, amint leparkolt. A csomagtartóból kivettem a cuccaimat, majd a hatalmas épület fotocellás ajtaján belépve, a recepcióra siettem. Amint a szoba kulcsomat a kezembe nyomták, már indultam is volna el a szobám felé, amikor a hallban észrevettem Zak-et. Fejével intett, hogy menjek oda, én pedig aprót sóhajtva, ültem le mellé.

— Minden rendben? — kérdeztem, mikor feltűnt, hogy mindenki itt van. Az összes pilóta, és az összes csapatfőnök.

— Igen, csak várakoznunk kell.

— Mire kell várakoznunk?

Zak sóhajtott.

— Az FIA úgy döntött, hogy az eheti versenytől kezdve, mindegyik versenyen a rendőrök fognak vigyázni rátok, főleg a legutóbbi incidens után. — a legutóbbi incidens. Amikor engem a két héttel ezelőtti versenyen, majdnem halálra gázoltak, szánt szándékkal. És a tettest a mai napig nem kapták el.

— Ugyan már! — szólt közbe mérgesen Nyikita. — Egy versenyző miatt ekkora felhajtást... — bosszankodott.

— Nekem sincs nagy kedvem ezt csinálni, mert a hétvégére elígérkeztem másnak, de mégis itt vagyok és csinálom a munkámat! — szólt közbe egy csilingelő hang. Pilláimat a hang tulajdonosára irányítottam: lapockáig érő, szőkés barna haja volt, amin a felettünk lógó csillár fényei, vad táncot jártak. A szemét nem láttam elsőre, mert egy pilóta napszemüveg takarta. A testtartása merev, kimért volt. Egyszerű pulóvert viselt, hozzáillő farmer nadrággal, és boka csizmával. Kezében egy vastag mappa volt, amit rövidesen kinyitott, s a benne lévő lapokat, kezdte el szétosztani közöttünk. A szememet továbbra sem tudtam levenni róla: volt benne valami, ami igen ismerős volt. Megakartam érinteni, meg akartam fogni a kezét, és addig könyörögtem volna, amíg az már nem szégyen. De nem tettem. Lévén, hogy nem ismerem.