𝘖𝘭𝘺𝘳𝘪𝘢| ✔️ -- JAVÍTÁS ALATT! --

8. fejezet

Hideg van. Fázom, sőt inkább reszketek. Érzem, ahogyan a fogaim összekoccannak, a csontjaim pedig biztos meg vannak a bőröm alatt, mindenesetre én nem érzem őket. Nem vagyok benne biztos, de szerintem a karjaimmal szorosan ölelem magam körbe, bár felesleges, mert a rajtam lévő vastag pulcsi sem melegít fel annyira, hogy ne remegjek. Hiába volt Kanadában tikkasztó hőség (sokkal melegebb volt itt, mint Woking-ban), én mégis éppen készültem szétfagyni. Mondjuk nem lepődöm meg. Még mindig beteg vagyok. Még mindig rákos vagyok. Mondjuk nem tudom, hogy két nap alatt, amit idáig megtettem, egyáltalán lehetséges lehetett volna, hogy meggyógyuljak? Kizárt! Akkora csoda azért még sem létezik a világon.

Két nap. Te atyaég! Már ennyi eltelt volna, mióta eljöttem? Vajon anyuék nagyon ki vannak akadva? Istenem, hiszen rájuk még csak nem is gondoltam. Talán felhívhatnám anyut és elmondhatnám neki, hogy jól vagyok, minden rendben velem, semmi probléma és, hogy majd valamikor vissza megyek. De magamat ismervén tudtam, hogy ha erre sort kerítenék, akkor valószínűleg sosem fogok megszabadulni Noah-tól. Már pedig, most ő volt a legfontosabb, vagyis jobban mondva inkább az, hogy végleg lezárjam a vele való múltamat. Én azt hittem azzal, hogy elköltözött, azzal minden megoldódik... de úgy látszik tévedtem. Képes volt ápolónak öltözni és rám támadni a kórházban (majdnem megerőszakolt!), ráadásul még meg is fenyegetett... Vagy az én életemet teszi tönkre, vagy a férjemét. Inkább akkor legyek én az, aki szenved, semmint, hogy a családomnak baja essen! Na igen, ez így mind szép és jó, hogy magamat helyeztem előre a szenvedések listáján, de ezzel csak egy bökkenő van; nem csak én fogok szenvedni, hanem mindenki más is. De már nincs visszaút. Meghoztam egy döntést, ami lehet, hogy rossz, de most már kitartok mellette. Keresek majd valami szállást, könnyű munkát és ugyanúgy folytatni fogom a kezeléseket. Megpróbálom magam egyenesbe hozni, és ha elég erőt gyűjtöttem, majd akkor szembeszállni az én drága exemmel. Mert már nincs választásom. És aki azt monda, hogy mindig és minden esetben van választás, hát annak csak azt tudom mondani, hogy menjen keresztül mindazon, amin én, ide értve a betegségemet is.

Milky-t magamhoz ölelve, próbálkoztam melegen tartani magunkat, de ez persze nem ment olyankönnyen. Hiába volt legalább harminc fok, rohadtul fáztam. Egy kis bolt mellett ültem a földön, ami nem a legjobb opció, de csak ez volt. Az autók sorra suhantak el mellettem, már nem is számoltam, hogy hanyadik megy el. Néha lecsukódtak szemeim és szundítottam, néha pedig olyan éber voltam, hogy még a csiga lassúságát is láttam. Így töltöttem el még egy napot itt. Másnap egy igen méregdrága, luxus autó parkolt le előttem méterekre. Egy fess fiatalember szállt ki, tökéletesre nyírt hajjal, méregdrága cuccokban. Szemüvegét orrára illesztette, így nézett körbe. Gondolom beakart menni a mögöttem lévő üzletbe, de amint észrevett engem, változtatott a tervén. Felém közeledett és fél méterre tőlem, guggolt le elém.

— Szia. — hangja mély, de mégis kedves volt, ahogy köszönt nekem.

— Szia. — háromnapi éhezés és szomjazás után nem csodálkoztam rajta, hogy ennyire be van rekedve a hangom.

— Egy hozzád hasonló fiatal lány, vajon miért ül itt egymagában egy macskával? — volt benne valami, a kérdésében volt valami, amitől nem is tudom... biztonságban éreztem magam. Mintha azt sugallná felém, hogy tőle nem kell tartanom. Hogy nyugodtan bízhatok benne.

— Ez egy hosszú történet. — hajtom le fejem, visszatartva könnyeimet.

— Van időm. — helyezkedik el mellettem.

— Beteg vagyok. Melanomám van, áttétekkel. És elszöktem otthonról. — avatom be életem csekély részébe.

— Ha beteg vagy, akkor mi vett rá arra, hogy elszökj otthonról?