𝘖𝘭𝘺𝘳𝘪𝘢| ✔️ -- JAVÍTÁS ALATT! --

4. fejezet

A ma reggelem is ugyanúgy indult, mint eddig mindegyik. Reggel felkeltem, megittam az aznapi, első kávémat - ami tudtam, hogy nem fog sokáig tartani, így ezért is kell majd az őrsön is innom egyet, ha a kollégáim nem akarják egymás haláltusáját végig nézni, csak mert hozzám szóltak. Kávézás után lezuhanyoztam, aztán reggelit készítettem. Fehér inget, sötétkék nadrágot vettem fel, a barna bakancsomat, amibe így nyáron belerohad a lábad, de ugye, az egyenruha része. Mondjuk ha már a ruházatot nem tartom be, akkor a cipőm is mindegy lehetne. Jackson szobája felé indultam, hogy drága kisfiamat felkeltsem, hogy ismét egy pokoli napot éljen át, abban a Minden gyermeket ugyanúgy szeretünk, védünk és tanítunk! címszóval ellátott iskolában. Alapvető esetben nem is lenne rossz az iskola, hogy ha a tanárok hozzá állása is olyan lenne. Tudom, hogy Jackson máshova akar átmenni, és szívem szerint be is íratnám egy másik oktatási intézménybe, de a házunkhoz ez van a legközelebb gyalog és autóval is. Meg persze jó pár kollégám is a közelben lakik, ha valami baj lenne, és nem tudnék érte menni. És a kisfiam ezzel teljesen tisztában van. Ennek ellenére, a szívem szakad meg érte.

Amint szerelmem kicsinyített mása is elkészült, a szolgálati járműmbe beülve, gyorsan bevittem az iskolába. Könnyes búcsút vettünk a másiktól, megvártam, míg bemegy, majd éppen elindultam volna az őrsre, amikor hívást kaptam ismeretlen számról. Alapesetben sose veszem fel az ismeretlen hívókat - az elmúlt hét évben gyanakodom, ha ismeretlenről hívnak, - azonban egy belső hang késztetett rá, hogy mégis nyomjam meg a zöld gombot. És milyen jól tettem.

— Olyria, segítened kell! — Lance kétségbeesett hangja hallatszódott.

— Mi történt? — kérdeztem, félreállva az útszélén.

— Át dobom a helyzetemet, értünk tudsz jönni? — kerülte ki a kérdést, enyhén remegő hangon.

— Megyek! — feleltem, aztán az átdobott helyzetet követve, indultam ismét útnak. Percekkel később a határnál álltam meg. Lance, Nikita és Mick a határmenti egyik, már nem használt kis bódéba zárkóztak be, mert egy taxis, illetve három fickó fegyvert fogott rájuk. Egyből levágtam a helyzetet: a taxis, nem taxis volt. Valószínüleg vagy rablás áldozatai lehettek volna, vagy pedig emberrablási kísérletet terveztek. Hát... egyik sem jött be.

— Rendőrség! Fegyvert eldobni! — kiáltom, autóm ajtajába húzódva fedezék gyanánt. A négy férfi kissé megingott, az egyikük egy lövést is intézett irányomba, de szerencsére nem talált el. A golyó a kocsim orra előtt fúródott bele a földbe. Figyelmeztető lövést adtam le a levegőbe, mire a négy ürge, inkább sebesen ugrott a taxiba, és hajtottak el.

— Központ, itt Olyria. Négy fegyveres férfire adjatok ki körözést, a határtól indultak el taxival. A taxi feltehetőleg lopott, a rendszáma RXW-345. — szóltam a központba rádiómon keresztül.

— Úgy örülök neki, hogy ilyen gyorsan ide tudtál jönni! — szalad felém Lance, és ölelésébe vont.

— Egyrészt, ez a munkám. Másrészt, te hívtál, szóval perszem hogy jöttem. — engedtem el. — A hotelben találkoztunk, de nem volt alkalmunk beszélni. Bár már bemutatkoztam ott, de adjuk meg a módját. Olyria Hasting, rendőrfőhadnagy vagyok a harmadik kerületi kapitányságon. — fordultam az orosz és német pilóta felé. A srácok is bemutatkoztak, aztán miután mind beültünk a kocsimba, a villogót felcsapva, indultam el velük együtt a Hungaroringre.

Zsoltot gyorsan tájékoztattam a helyzetről, aki mondta, hogy lehetőleg igyekezzek a pályára, mert lassan ott is el kell kezdődnie mindennek, illetve már amúgy is aggódnak a srácokért. Biztosítottam főnököm, hogy a lehető, leggyorsabban igyekszem, de a forgalom nem tőlem függ, hiába megy a villogóm.