A ma reggelem is ugyanúgy indult, mint eddig mindegyik. Reggel felkeltem, megittam az aznapi, első kávémat - ami tudtam, hogy nem fog sokáig tartani, így ezért is kell majd az őrsön is innom egyet, ha a kollégáim nem akarják egymás haláltusáját végig nézni, csak mert hozzám szóltak. Kávézás után lezuhanyoztam, aztán reggelit készítettem. Fehér inget, sötétkék nadrágot vettem fel, a barna bakancsomat, amibe így nyáron belerohad a lábad, de ugye, az egyenruha része. Mondjuk ha már a ruházatot nem tartom be, akkor a cipőm is mindegy lehetne. Jackson szobája felé indultam, hogy drága kisfiamat felkeltsem, hogy ismét egy pokoli napot éljen át, abban a Minden gyermeket ugyanúgy szeretünk, védünk és tanítunk! címszóval ellátott iskolában. Alapvető esetben nem is lenne rossz az iskola, hogy ha a tanárok hozzá állása is olyan lenne. Tudom, hogy Jackson máshova akar átmenni, és szívem szerint be is íratnám egy másik oktatási intézménybe, de a házunkhoz ez van a legközelebb gyalog és autóval is. Meg persze jó pár kollégám is a közelben lakik, ha valami baj lenne, és nem tudnék érte menni. És a kisfiam ezzel teljesen tisztában van. Ennek ellenére, a szívem szakad meg érte.
Amint szerelmem kicsinyített mása is elkészült, a szolgálati járműmbe beülve, gyorsan bevittem az iskolába. Könnyes búcsút vettünk a másiktól, megvártam, míg bemegy, majd éppen elindultam volna az őrsre, amikor hívást kaptam ismeretlen számról. Alapesetben sose veszem fel az ismeretlen hívókat - az elmúlt hét évben gyanakodom, ha ismeretlenről hívnak, - azonban egy belső hang késztetett rá, hogy mégis nyomjam meg a zöld gombot. És milyen jól tettem.
— Olyria, segítened kell! — Lance kétségbeesett hangja hallatszódott.
— Mi történt? — kérdeztem, félreállva az útszélén.
— Át dobom a helyzetemet, értünk tudsz jönni? — kerülte ki a kérdést, enyhén remegő hangon.
— Megyek! — feleltem, aztán az átdobott helyzetet követve, indultam ismét útnak. Percekkel később a határnál álltam meg. Lance, Nikita és Mick a határmenti egyik, már nem használt kis bódéba zárkóztak be, mert egy taxis, illetve három fickó fegyvert fogott rájuk. Egyből levágtam a helyzetet: a taxis, nem taxis volt. Valószínüleg vagy rablás áldozatai lehettek volna, vagy pedig emberrablási kísérletet terveztek. Hát... egyik sem jött be.
— Rendőrség! Fegyvert eldobni! — kiáltom, autóm ajtajába húzódva fedezék gyanánt. A négy férfi kissé megingott, az egyikük egy lövést is intézett irányomba, de szerencsére nem talált el. A golyó a kocsim orra előtt fúródott bele a földbe. Figyelmeztető lövést adtam le a levegőbe, mire a négy ürge, inkább sebesen ugrott a taxiba, és hajtottak el.
— Központ, itt Olyria. Négy fegyveres férfire adjatok ki körözést, a határtól indultak el taxival. A taxi feltehetőleg lopott, a rendszáma RXW-345. — szóltam a központba rádiómon keresztül.
— Úgy örülök neki, hogy ilyen gyorsan ide tudtál jönni! — szalad felém Lance, és ölelésébe vont.
— Egyrészt, ez a munkám. Másrészt, te hívtál, szóval perszem hogy jöttem. — engedtem el. — A hotelben találkoztunk, de nem volt alkalmunk beszélni. Bár már bemutatkoztam ott, de adjuk meg a módját. Olyria Hasting, rendőrfőhadnagy vagyok a harmadik kerületi kapitányságon. — fordultam az orosz és német pilóta felé. A srácok is bemutatkoztak, aztán miután mind beültünk a kocsimba, a villogót felcsapva, indultam el velük együtt a Hungaroringre.
Zsoltot gyorsan tájékoztattam a helyzetről, aki mondta, hogy lehetőleg igyekezzek a pályára, mert lassan ott is el kell kezdődnie mindennek, illetve már amúgy is aggódnak a srácokért. Biztosítottam főnököm, hogy a lehető, leggyorsabban igyekszem, de a forgalom nem tőlem függ, hiába megy a villogóm.
YOU ARE READING
𝘖𝘭𝘺𝘳𝘪𝘢| ✔️ -- JAVÍTÁS ALATT! --
Fanfiction"Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk rá. Sokáig fáj ez a rendetle...