𝘖𝘭𝘺𝘳𝘪𝘢| ✔️ -- JAVÍTÁS ALATT! --

7.fejezet

— Amúgy Jackson-nak miért van augusztusban iskola? Ez egy olyan budapesti iskola, mellyel kicsesznek a gyerekekkel, lerövidítve a nyári szünetüket? — kíváncsiskodik Dan, mialatt beül mellém. Jackson már a hátsó ülésen volt bekötve, és majd kicsattant a boldogságtól egyrészt, mert Daniel a keresztapja, másrészt, mert ő is elkíséri a suliba. Persze tudja, hogy nem fogja az ajtóig kísérni, de hát ez is valami, nem?

— Nem, ez egy olyan állami iskola, ami augusztus 1-jén kezdődik, cserébe pedig áprilisban van vége. Még a nagybátyám ajánlotta a sulit. Az ő gyerekei is ide jártak.

— Még mindig nem tudom elhinni, hogy a kedvenc csapatom pilótája a keresztapám... — motyogja hátul fiam, mire Dan hátrafordulva, kacsintott rá.

— Pedig elhiheted, kis krapek! Amúgy anyud mesélte, hogy folyton piszkálnak a suliban azzal, hogy nem ismered apukádat. Ne foglalkozz velük, gondolj arra, hogy a világon neked van a legklasszabb, leghelyesebb és legtehetségesebb keresztapád!

— És a legegoistább! — nézek Jacksonra a visszapillantóban, mire felkacag. Daniel csak csúnyán néz rám, de vele nem foglalkozva, indulok el.

— Törpilla, legyél kedves az útra fókuszálni, és nem a férfiak beszélgetésébe beleszólni! Amúgy ha már ez egy szolgálati jármű, akkor nem kapcsoljuk be a szirénát? — éled fel gyermeki énje, a szirénára affektálva.

— Tudod Dan, ebben az autóban egy férfi van és az a fiam! — pillantok rá a piros lámpánál állva. — És a kérdésedre a válaszom az, hogy nem. A suli közel van, maximum ha majd onnan megyünk a pályára, majd akkor. — zártam le ezzel a velem való kommunikációt, cserébe az ők okfejtéseiket hallgattam.

A maradék időben a srácok beszélgettek, én pedig a vezetésre koncentráltam, miközben próbáltam a bennem kavargó gondolatokat kizárni. Vajon Lando hogyan fog reagálni, amikor megtudja, hogy van egy hét éves kisfiúnk? És anyuék? Mennyire fognak rám kiakadni? Vajon eléggé vagy csak kicsit? Jó, persze anyu nem hiszem, hogy sokáig haragudna, mert ő mindig is arról ábrándozott, hogy lesz majd egy kisunokája, függetlenül attól, hogy mit mondtak nekik az orvosok. Talán még a nagyapa sem fog kiakadni, azonban apuban nem voltam biztos. Ő neki mindig is a kicsi hercegnője leszek, így szinte biztos vagyok benne, hogy ő azért fog kiakadni, mert egyedül csináltam végig ezt az egész szülősdi dolgot. De hát erről nyilván nem csak én tehetek. Ha lett volna választásom, ha tudtam volna mindazt, amit most tudok, akkor nem így döntöttem volna. Igenis kinyitottam volna a számat és igenis segítséget kértem volna tőlük. Csak az volt még a baj, hogy ők nem ismerték annyira Noah-t, mint én. Ők nem tudták, hogy azok a dolgok, amiket ő mond vagy ír, azokat valóban megteszi, ha nem az történik, amit ő akar. Már pedig ő engem akart és akar. De mint azt tudjuk, ez soha nem fog bekövetkezni.

— Indulhatunk? — kérdeztem az ausztrálok, amikor Jackson-tól elköszöntem a zord, zöld vaskapunál.

— Mhm. — hümmög, én pedig szépen gurulni kezdek. Na most, az elmúlt hét évem alatt nem lettem prűd, egyszerűen megszoktam, hogy a férfi kollégáim előttem öltöztek át egyenruhába - persze alsó nadrág mindig volt rajtuk, illetve amikor zuhanyoztak, nyilván nem mentem be hozzájuk, - így nem zavart, amiért gyorsan átöltözött az edzős cuccába. Amikor vissza bekötötte magát, ígéretemhez hűen, bekapcsoltam a szirénákat meg a villogót, és így haladtunk végig Budapesten, hogy elérjünk a pályára.

Amikor megérkeztünk és bezártam a kocsit, a pilótával az oldalamon indultunk el a boxutcában, amikor mögöttünk valaki felénk kiáltott.

— Ricciardo! — egyszerre torpantunk meg a férfival, ám megnyugodtam, amikor csak Michael, az edzője kiáltott utánunk.