Páncélba Rejtve - Skeletric (Átírás alatt)

9. - Az első vércsepp

"Amint észlelte a gyilkos tekintetem, rögtön megérezte mit is fedeztem fel az imént. Szája tátva maradt, és csak egy szót tudott mondani.
-Baszki."

-Baszki, mi? Ennyi a mondanivalód tényleg? - Szavaimmal vágni lehetett volna a levegőt.

-Meg tudom magyarázni, csak hallgass meg! - Mentegetőzött.

-Mostmár mondhatod, azthiszem képes vagyok felfogni egymagam is. Ha eddig hazugsággal tömted a fejem, most nem kérek a kényszerített őszinteségből. - Töröltem le néhány legördülő könnycseppet, majd faképnél hagytam.

Egészen idáig képes voltam helytállni, ezután is menni fog a segítsége nélkül. Minden reggel hétkor keltem az ő ébresztésével, holnaptól viszont hatkor fogok, és a lehető legkorábban kezdek. Az edzéstervet mentor nélkül is véghezviszem, csak a kitartásom szükséges hozzá. Be kell bizonyítanom önmagamnak is, hogy képes vagyok megállni a lábamon támaszték nélkül.

Felsiettem a szobámba a nyikorgó csigalépcsőn, majd elfordítva a kulcsot a zárban, hátamat támasztva lecsúsztam a szőnyegre. Összekulcsolt karjaim közé hajtottam a fejem miközben hangosan zokogtam. Felkavarodott bennem minden eddigi érzés ami a mostmár 17 év alatt felgyűlött bennem. Délután már megörültem az első igazán jó születésnapomnak, de nyilván ez sem zárul "happy enddel".

Körülbelül fél óráig csak sírtam, majd kissé összeszedve magam kinyitottam az ablakot amin beáramlott a jéghideg, téli levegő. Fáztam, de mivel nem igazán érdekelt, kiültem a párkányra láblógatva. A gondolataim a múlt körül kavarogtak, azon belül is inkább Hayley és Jasmine játszott főszerepet. Ők hiányoznak a leginkább. Persze, azért más is lebeg az emlékeim között néhány emberen kívül. Azonban most mégis egy közvetlen barátra lenne szükségem akivel kibeszélhetjük egymás problémáit, és közösen megküzdhetünk minden akadállyal. Vissza kell szereznem a legjobb barátnőmet aki eddig velem volt jóban-rosszban. Bús tekintettel felnéztem az égre, miközben egy hópehely hullott az orromra. Felfestettem egy halvány mosolyt, hiszen ez az idei első havazás.
Komoly elhatározásokkal a fejemben, lepattantam a párkányról, vissza a szoba melegébe. Ablakot becsukva hajtottam álomra a fejem, várva mégis mit hoz a holnap.

Kora reggel, pontban 6 órakor megszólalt az ezeréves ébresztőórám. Leestem az ágyról szokásomhoz híven, de sikerült kikapcsolnom a mérhetetlenül idegesítő csörgést. Kapkodva siettem le a hátsókertbe, miután megragadtan azt a pár kardot amivel edzek érkezésem óta. Lefutottam a köröket, bemelegítettem, majd gyakorlások közepette vártam, hogy lemenjen a nap. Délben ebédeltem, este vacsoráztam, majd fürödtem és megcéloztam az ágyat. Így telt el 8 nap, majd a kilencedik reggelén valami várt az órám mellett. Egy szoros fekete nyaklánc fehér kővel, amit egy ezüst kocka határol körbe. Mellette hever a papíros amit erősen gyanítok, hogy Scarlett írt.

"Ez a nyaklánc anyáé volt, és mivel megkért az átadására, így mostantól a te birtokodban áll. Ha hordod, viseld büszkén....kérlek."

Szövegnek megfelelve cselekedtem, nyakamba aggattam a tetszetős ékszert. Igaz, azóta is dühös vagyok eddigi támogatómra de ezt nem miatta, hanem Riley miatt teszem. Felvettem egy tréningre alkalmas ruhát meg valamiféle kabátot, elvégre novemberben nem igazán éri meg vékony pulóverben flangálni odakint. Hajamat két, fejem búbjáról induló fonással fogtam össze, hiszen anno is sokszor így hordtam. Talán a hajfonás az egyetlen dolog amihez értek is.
Ahogy a hátsó ajtó felé vettem az irányt, egy kard suhant el közvetlen az orrom előtt. A semmiből érkezett penge egy régi fa szekrény oldalába szúrodott bele, akárcsak kés a vajba. Ami viszont leginkább kíváncsiságra ítélte tekintetem, az maga a fegyver volt, nem a személy aki elhajította. Mire odaléptem hozzá, egy hirtelen felcsendülő hang csapta meg a fülem.