Páncélba Rejtve - Skeletric (Átírás alatt)

6. - Az új remény markában

Választanom kellett. A nagy kérdés nem volt más, a saját sorsomat tartom fontosabbnak vagy a legjobb barátnőmét. Ha ez a nem mindennapi kérdés most Matthew vállát terhelné, nyilvánvalóan saját magát választaná. De, ez az ő észjárása, nem pedig az enyém. Ránéztem a földön fekvő, azóta már eszméleténél lévő Hayleyre, miként küzdelmét vívja saját végtagjai ellen. Fogalmam sincs mit tettek vele a nagy felhajtás közepette, de szörnyen festett. Képtelen voltam tétlenül figyelni ahogy szenved, így teljes gyorsaságommal elkezdtem rohanni felé, viszont félúton megállított egy semmiből érkezett lövés. Hirtelen erős fájdalmat éreztem a nyakam hátsó részén majd tompulni kezdtek az érzékeim. Gyengeségemben a földre rogytam, ezzel egyidőben pedig elsötétült körülöttem minden.

-Sajnálom, hogy ezt kell tennem, de így számodra is jobb lesz. - Hallottam a sisak alól a hangot, ami kis időre legutóbbi emlékemmé vált.

Óraketyegés, fülzúgatóan nagy csend. Ez fogadott mikor kezdtem észhez térni a fene tudja hány napos kómából. Először csak hallottam, majd résnyire próbáltam kinyitni szemeimet is. A látvány nyugtatóbbnak tűnt első ránézésre, mintha otthon lennék. Egy barátságos szoba, tele sok szobanövénnyel, megtöltve némi bútorral, végül pedig fényesebbé téve egy nagyobbacska ablakkal. Megpróbáltam kimászni az ágyból, de ahogy lábra emelkedtem, összeestem.

Néhány percnyi szenvedés után sikerült eljutnom az ajtóig. Megmarkoltam a kilincset, és hatalmas megkönnyebbülésemre nem volt bezárva. A ház kellemes hangulata folytatódott amint lesétáltam egy fából készült csigalépcsőn a földszintre. Óvatosan lépkedtem, mivel nem tudhatom mégis kinek a lakásában vagyok, plusz bárhol csapdába kerülhetek.

Elértem a konyháig, ahol hamar leszűrtem a tényt, miszerint nem vagyok egyedül. Lassan belógattam a fejem a falnál, és egy dúdolászva mosogató nőt láttam meg. Nem tűnt veszélyesnek, pláne hátulról. A korát minden akaraterőm ellenére se tudtam volna megmondani, de hosszú szőke haja volt amit egybefonva hordott.

Talán túlságosan is megbámulhattam, mivel hirtelen megfordult, engem pedig rajtakapott. Ijedtemben visszasimultam a falhoz, és becsuktam a szemem.

-Végre, hogy felkeltél. Kezdtem azt hinni már sosem ébredsz fel. - Szólalt meg barátságos hangon miképp kilépett a helyiségből, egy konyharuhával a kezében. Mostmár merek tippelni, negyvennél biztos nem több.

-T-te mégis ki vagy? Miért raboltál el? - Jöttem az ilyen helyzetekben először felcsendülő kérdésekkel.

-Tudsz valamit, amire szükségünk van. Igen, azthiszem beszélhetek több ember nevében is. Oh, amúgy a nevem Scarlett. Scarlett Henderson. Na és a te becses neved mi, ha már erre terelődött a szó?

-Elhoztál, de még a nevemet se tudod? Tényleg nagyon fontos lehetek. Egyébként Danielle Langwood. - Nyújtottam neki a kezem.
Próbáltam felfogni azzal a nehéz észjárású agyammal mégis mit kéne ezután cselekednem. Valami azt súgja, itt talán megkapom kérdéseimre a válaszokat. Egyúttal viszont aggaszt az is, mi lehet Hayleyvel? Jó ötlet otthagyni a családomat a semmi közepén néhány válaszért? Életem eddigi részében a válaszom biztos "nem" lett volna, de befejeztem. 16 éve csak tűröm a folyamatos megalázást, és ha már a szememet szúrja a változtatás lehetősége, bolond lennék nem megragadni.

-Ha már így itt állunk egymással szemben, muszájnak érzem ezt megkérdezni. Mondd te vagy az őrangyalom?

-Nem, basszus én vagyok a télapó. De hanyagoljuk ezt a kifejezést kérlek mert hányingerem van tőle.

-Akkor, hogyan nevezzelek? - Néztem rá kérdően és egyben kissé ijedten is a hirtelen megváltozott stílusától.

-Scarlett, Letta, Carla vagy hívj annak aminek akarsz. De mások előtt ha lehet, maradjon csak Éjkarcoló. És mielőtt kérdeznéd, nem fogom elárulni miért hívnak így. Inkább gyere, megmutatom miért is hoztalak ide. - Ezzel megragadta a csuklómat magával húzva a ház túlsó felébe.

Leérve az emeletről kisebbnek tűnt, de óriási lakás ez egymagának. Mikor megálltunk egy dohányzóasztallal szemben, elengedett. Arrébb tolta, elhúzta alóla a kör alakú szőnyeget, és láss csodát, egy csapóajtó került a szemem elé. Gyorsan felnyitotta, majd lemászott a kis létrán, intve hogy kövessem. Miként leértem az alaksornak kinéző folyosóra, véget ért a ház nyugodt, kissé régies atmoszférája. Szinte már futurisztikusan festett a rejtett közlekedő. Egy számzáras ajtóig tartott az utunk, ahol Scarlett nem titkolózva beírta a négyjegyű kódot. Ki is nyílott abban a pillanatban ahogy felvillant egy zöld pipa a parányi kijelzőn.

-Üdv a laborban. - Tartotta kezét a belső tér felé. Szó nélkül beléptem, majd csak ámultam és bámultam. Nem is értem miért hívja labornak, hiszen ahhoz semmi köze. Inkább hasonlít egy műhelyhez, de nem is akármilyenhez. A falakon vázlatrajzok, vagy épp kardok lógnak, az asztalokon mindenféle vezetékek és okos kütyük.

-H-hiszen létezik. - hebegtem össze-vissza, hiszen ami ennyire elkápráztatott az maga a páncél volt. Egy állványra volt felállítva miközben teljes pompájában csillogott a lámpák fényében. Mármint ha szabad ezt mondani egy fekete, tüskés, szárnyakkal megtoldott szerkezetre.

Rendkívül hasonlított arra az alakra, aki minden látomásomban visszatérő jellegzetesség. Bámészkodásomból feleszmélve betekintettem kissé a való életbe, legalább annyi időre hogy hátrapillantsak, hátha észlelek bármi gyanúsat. Megnyugvásomra csak egy ajtókeretnek támaszkodó Scarlettet láttam, semmi egyebet. Belső késztetésnek szenteltem a páncél közelebbről való átfésülését. Szembeálltam vele, de csak a mellkasáig értem fel, onnan verődött vissza tükörképem. Búsan lehajtottam a fejem, majd inkább folytattam a nézelődést.

Mikor már azt hittem minden részletet jól megvizsgáltam, felfigyeltem egy sötét kis sarokra, ahol eddig még nem jártam. Elindultam felé, majd mikor elég közel értem a lámpák maguktól kapcsolódtak fel, megvilágítva egy pár ékesen fénylő kardot. Miként megláttam, megint felvillant egy emlékkép. Ezúttal nem volt olyan hosszú mint szokott, szinte csak a másodperc töredékének idejét töltötte ki. Szemeim elé került egy fiatal lány, aki éppen kezeibe veszi a frissen készült fegyvereket.

-Hahó, jól vagy? DANIELLE NÉZZ MÁR RÁM! - Rázott ki őrangyalom a képzeletbeli eseményből. Ekkor vettem észre csak, hogy épp a falnak támaszkodva próbálom megtartani magam.

-Igen, azthiszem jól vagyok. Újabb meg nem történt látomás, semmi különös. - Futottam versenyt a saját tüdőkapacitásommal, és az egekbe szökő pulzusommal.

-Látomás? - Kérdezett vissza ijedten.

-Kisgyerekkorom óta kísértenek, de a jelentésükkel eddig még nem sikerült megbírkóznom.

-Kétségkívül különös. Tehetném ezt az információt abba a halmazba, miszerint váltottvilági vagy, de biztosnak vélem, hogy más a kiinduló ok. - Hadarta le olyan gyorsan, hogy elpusztította a maradék agysejtemet is.

-Mi vagyok én? Váltottvilági? - Néztem rá kérdően.

-Nem hallottad még ezt a kifejezést? Gondolom úgy ismeritek mint "Félvérek".

-Ó, így már ismerősebben cseng. Egyébként, azok ott fent a te kardjaid? - Mutattam az előbb rosszulléthez vezető harci eszközökre.

-Nem. M-mármint igen, de... Állapodjunk meg annyiban, erről majd akkor lesz szó, ha átjutsz a tréning alap próbáján. - Magyarázta ki magát a látszólagosan kínos helyzetből. Valami azt súgja, értékesebbek azok a fegyverek mint gondolnám.

-Nos, hát akkor üdv itthon, üdv Silkpeakben! - Mosolygott egy utolsót, majd felsietett a lakásba, magamra hagyva a saját merengő gondolataimmal.