Kényszerítve || taekook✓

ötödik

Mérhetetlen dühvel ütöttem bele a falba újra és újra, miközben bepillantottam az ökölnyomaim mellett elterülő üvegen.

A testvérem feküdt bent, az ikrem, akit a világon mindenkinél jobban szeretek. De én okoztam a vesztét. Ugyan még nem halt meg, de az idekerülése erősen sejtette számára a vég közeledtét.

Az én hibám volt, hogy most törött végtagokkal feküdt a maffia gyengélkedőjén egy szobában. Ha jobban megnéztem, nem is szoba volt az, inkább cella.

Oxigénnel müködő, vákuumos ajtók, amin csak egy bizonyis kártyával lehetett bemenni. Az üveg törhetetlen, de átlátszó, és ez még a gyengébb eset volt. Néhol raktak rá rácsot is. Belülről.

Tapasztalataim szerint az ember tényleg gyorsabban gyógyul, mint egy kórházban. Ennek viszont nem találtam módjára, nem tudtam megérteni a miértjét. Talán a levegő miatt.

- Öhm... - egy fiúhang ütötte meg a fülemet oldalról. Lassan fordítottam oda a fejem. - Állsz még ott egy ideig, vagy indulhatunk? - kérdezte.

- Persze. - léptem el az üvegtől. Még utóljára a testvéremre vezettek a tekintetem, majd az ütések nyomaira a falon, aztán elindultam Jungkook mellett.

Nem tudtam, hogy most milyen programja van, de őszintén kedvem sem volt őt istápolgatni és kísérgetni egész nap.

- Nyugodj meg, nekem sincs ínyemre apám döntése, dehát nincs más választásom... - motyogta, mire ránéztem.

Nem mondtam semmit, felesleges lett volna. Egy maffiafőnök fia lehet bármilyen kiszámíthatatlan. Akármilyen védtelennek, elesetnek is látszik ebben a pillanatban, annyira vad és kiálhatatlan a másikban.

Nekem pedig alkalmazkodnom kell, mert ez lett kiosztva a feladatomnak. Persze, eszemben sincs annyiban hagyni a dolgot, csupán átmenetileg elfogadom a sorsom, hogy közben kieszelhessek egy tervet szegény testvérem megmentésére.

- Nem szeretsz beszélgetni? - kérdezte rámnézve, mikor beültünk az egyik sötétített ablakú luxusautóba.

- Kellene? - kérdeztem rá sem pillantva.

- Nem kell, csak... gondoltam, miután mostmár úgyis együtt kell pennünk egy ideig, lehetnénk barátok, vagy legalább csak ismerősök. - magyarázta halkan.

- Idefigyelj. Nekem az a munkám, hogy megvédjelek téged, semmi más. Nem fogok barátkozni csak azért, mert az apád összekötötte az utainkat. Nem önszántamból vagyok itt, azt tudnod kell. - a szemem sarkából lattam, ahogy összehúzza magát kemény hangsúlyomra.

Hogy lehet egy maffiavezető fia ilyen puhány?

Ez volt az első gondolatom, mikor észrevettem a reakcióját. Láttam, hogy mondani akar valamit, vagy legalább válaszolni szeretne.

- Miért? Ha nem önszántadból, akkor hogyan? - kérdezte egy perc múlva.

Erre már nem mondtam semmit. Nem akartam egy ilyen taknyossal megosztani a lelki terheimet, és a velelétem okát. Főleg nem azt, hogy mivel zsarol az apja.

Valahogy az volt az első benyomásom róla, hogy eszméletlenül naiv, és ez maradjon is így. Amikor én beléptem ebbe a világba, ebbe a sötétségbe, én is sérültem.

Félre értés ne essék, nem arról van szó, hogy félteném, vagy kötődnék hozzá, nem. Még az ellenségemnek sem kívánnám azt, amin keresztül kellett mennem.

Kivéve Jungkook apján. Na, őt megnézném, hogy reagálna, ha zsarolnám valamivel. Vagy valakivel.

Várjunk csak...