Kényszerítve || taekook✓

huszonötödik

Innentől fogva Jimin szinte egy héten keresztül mindig meglátogatott. Biztosított arról is, hogy a maffián kívül ő csak egy sima középiskolás, és hogy nem áll szándékában kiszivárgatnina tartózkodási helyemet. Enélkül nyilvánvalóan nem emgedtem volna be a házamba.

Főzött nekem, pedig nem kértem rá. De azért hálás voltam neki, hogy nem csak instant kaján kellett élnem. Jimin pedig nagyon jártas volt a konyhaművészetben, ez meg az én javamra vált. Aztán egy hét elteltével csak egyszer tudott meglátogatni a hét napból.

Akkor fokozatosan kezdtem rájönni valamira: minden héten legalább egy nap olyan fájdalom öntött el, mint a boltban. Nem tudtam felállni, remegett mindenem, és zsibbadt a testem. Ezeket a rosszulléteket nagy levegőkkel próbáltam túlélni, de halálvágy jött rá, ami már nem fizikai tünet volt.

Folyamatosan Jeonggukra gondoltam, azt éreztem, mellette kéne lennem. Azután a következő napokon eg halványult, míg el nem tűnt, hogy utána teljes erővel csapjon leeggyötört elmémre.

Össze voltam zavarodva. Meggyőződésem volt, hogy Jeongguk és a láza a hibás az öcsém haláláért. Viszont mikor ezek a rosszulléteim voltak, minél inkább vele akartam lenni, átölelni őt. Teljesen becsavarodtam egy hónap alatt.

A második harminc napot nagynehezen, de túléltem. Gyötrelmes fájdalmaim szinte mind rosszabbodtak, és már magamhoz kellett beszéljek, hogy ne ugorjak Jeongguk karjaiba. Vissza sem fogadna azok után, hogy megöltem az apját.

A harmadik hónapban megrpóbáltam elfelejteni a fiút. Minden héten hatszor bulikba jártam, amelyik napot kihagytam, arra meg pont betervezte magát a rohamom. Utáltam ezt az állapotot, de így legalább nem tudtam menni sehová, főleg nem a maffiához.

A negyedik hónapra minden emléket felidéztem, amit együtt töltöttünk. Így jöhetett az is, hogy újraálmodtam ezeket a pillanatokat, és minden nap izzadtan keltem fel. Lassan nem tudtam megkülönbőztetni az álmot a valóságtól.

Az ötödik harminc napos időtartam mégnehezebb volt, mint gondoltam. Az agyam ugyanis játszott velem, mint kutya a harapós játékkal. Olyan volt, mintha marcangolná a lelkem, és a testem is. Nem bírtam már sokáig, a csuklómon hegek tömege húzódott, a forradások mind felszakadtak néha. Ezek is mind az elmém úgy jelenségeitől történtek: a fejem ugyanis kitalált nekem több, ismeretlen álmot és képet, amikkel kínozhatott.

Fél év telt el azóta, hogy beleszerettem a maffiafőnök fiába, és hogy meghalt a testvérem. Azóta nehezen, de túltettem magam az utóbbin, azonban Jeonggukot még mindig nem tudtam elfeledni. A hatodik hónap utolsó napján, december harmincegyedikén Jimin rávett, hogy kimozduljak.

- Tae, tegnap volz a szülinapod, kérlek! Csak elmegyünk a szilveszteri tüzijatékra a fővárosba a térre. Ott lesz mindenféle stand, vehetsz bármit, sőt! Én fogok megvenni mindent, amit akarsz! - nézett rám csillogó szemekkel. Úgy tűnt, ő sokkal jobban vágyott erre az egészre, mint én. - Naa, Tae, kérleeek! - ragadta meg a karomat.

Végül beadtam a derekamat, így még aznap este újrakötöztem a karomat, eltűntettem a fekete karikákat a szemem alól, és kisebb-nagyobb sikerrel embert varázsoltam magamból. Felvettem egy pólót, két pulcsit, és egy kabátot, majd Jimin oldalán kiléptem az ajtón. Érdekesnek véltem, hogy nem fáztam. Talán a bennem élő, eltemetett hibrid alfám fűtött.

Vagy a szerelem.