Harry Potter oneshotok

wolfstar #3

A témát (leginkább a hajnali képet) inspirálta: The Black Keys – All You Ever Wanted.

*

A Remusék háza mögött található mező sivár és száraz volt a nyári hőség miatt. Az égbolt nagyrészt beborult, a kék eget csak foltokban lehetett látni; az eső kezdett cseperegni, s a szél egyre jobban erősödött. A madarak is elcsendesedtek, ahogyan a zivatar eluralkodni látszott a vidéken.

Remus teljes testében reszketett, pálcát szegeztek rá. Walburga Black rezzenéstelen arccal szuggerálta. Egyre jobban félt, érezte, hogy a sírás kerülgeti. A szeme be volt kötve, szimpla feketeséget látott még akkor is, ha esetleg kinyitotta volna szemeit. De nem tette. Ehelyett inkább jól összeszorította őket.

Tőlük nem messze Sirius feküdt a fűben, a lábai és kezei összekötözve. Remus nem láthatta, de nem is hallhatta, ahogyan segítségért kiált. Ő is sírt, habár ez már keserű zokogás volt. Remus tenni akart valamit, de képtelen volt; lábai a talajhoz lettek láncolva, s karjai meg voltak kötözve. El akart menekülni. Véget akart vetni ennek a borzalmas helyzetnek.

A nő leoldotta a köteleket Remus csuklójáról, s a kezébe nyomott egy pálcát. Nem az övé volt. Mivel nem látott semmit, Walburga megszorítva kezét kényszerült a fia felé szegezni Remusét a pálcával együtt.

- Tedd meg! - harsogta a nő egyenesen Remus jobb fülébe. Még a rettenetes szél sem tudta elnyomni a rikácsoló hangját.

Jól tudta, hogy mire kényszeríti most. Azt akarta, hogy bántsa Siriust. Méghozzá a főbenjáró átkok egyikével. Még fejben sem volt hajlandó kimondani a nevét. Fogalma sem volt arról, hogy mit kellene tennie. A könnyei kezdték áztatni a szemkötőt. Nyelt egyet, ám beszélni nemigen tudott a remegéstől. Lassan megrázta a fejét, ezt válasznak szánva.

- Akkor nézd végig.

A szemkötő a földre hullott ezt követően, s Remus megpillanthatta barátját, vele szemben, néhány méterre tőle. Bár ne történt volna meg.

Sirius erőtlenül nézett rá, szemeiben vérágak húzódtak, de már nem sírt. Csak üres tekintettel nézte Remust, s mintha valami más csillant volna fel a szemeiben. Remény. Igen, az utolsó reménye ő volt. De Remus egyre jobban sírt, nem akart hinni a szemének. Ez egy szörnyű illúzió volt. A pálca leesett a földre, ahogyan a kezei ismét össze lettek kötözve. A könnyei pulóverének nyakát áztatták, a remegés egyre jobban kezdett uralkodni rajta, a lábai alig tartották már meg. Nem tudott Siriusra nézni anélkül, hogy ne szoruljon össze a szíve. Mindig is tudta, hogy min megy keresztül, ami már önmagában is rémes és rettenetesen megrázó volt, de ezt már tényleg nem bírta.

- Ezt nem teheti - minden erejét összegyűjtötte ahhoz, hogy ezt kimondja, mialatt Walburga lassú léptekkel közeledett Sirius felé. Megfordult, amikor Remus megszólalt, majd egy keserű mosollyal válaszolt.

- Eléggé naiv felfogás ez egy magadfajtától - megvetően nézett, amikor jelentős hangsúllyal kimondta az utolsó szót. - Silencio!

Remus szívesen mondott volna még ezt-azt mindezek után, de képtelen volt. Visszavezette tekintetét Siriusra, aki immár az eget nézte, szinte teljesen üveges tekintettel. Már rég tisztában volt vele, hogy mi fog következni. És azzal is, hogy Remus nem tud semmit sem csinálni. De egyáltalán nem haragudott rá; miért kellett volna? Ő tehetett a legkevésbé arról, hogy itt vannak. És mégis itt van, végig kell néznie mindezt. Neki már mindegy, de azt nem akarja, hogy Remus szemtanúja legyen ennek a borzalomnak. Nem, az nem lehetséges. De mégis, itt van.