Az Ezüst Király

-A vámpírok ura?-

-Egy napom-

-----

Reggel mikor a harang nyolcat jelezett. A szemem hirtelen kipattant majd, fáradtan kedvtelen kászálódtam ki ágyamból. Egyszerűen gyűlölőm ezt az egyhangú szobát és a napok monotonságát. 

A kinti világot mint mindig ma reggel sem láthattam, szobám minden ablaka teljesen el volt sötétítve. Miután túl tettem magam az ébredésen. Ki sétáltam a szobámból karomon egy hímzett szürke bársony törölközővel s célba vettem a hatalmas komor folyosó végén elhelyezkedő fürdőt. 

A reggeleim mindennap ugyanígy teltek mikor végeztem a tisztálkodással, Savier megjelent s segített felölteni királyi öltözékemet, majd ajtót nyitott előttem s míg a folyóson az ebédlőig végig sétáltam a fáklyák fénye mellett ismertette velem az aznapi napirendet. 

Az ebédlőbe lépve szolgák sokasága meghajolt jőtömre s olyan sorban álltak, hogy ha melléjük helyeztem volna egy vonalzót biztos vagyok benne egy irányban lettek volna az említett tárgyal.

Az illedelmes köszönés után Savier óvatosan jelezte felém, hogy lépjek az asztalfőre s a hatalmas ebédlő asztalnál a vérvörös lepedővel leterített roskadozó asztal asztalfőjére ültem.

S az asztalnál mint mindig egyes-egyedül étkeztem, mind ez már vagy 14 éve a szüleim halála óta így van s tudom, hogy egyetlen gyermekként kötelességem átvenni a Birodalmat. Viszont ki nem állhatom a Minisztereket s a Nagybátyáimat akik ki akarják használni a hatalmamat s vámpírok közt elfoglalt kivételes helyemet. 

El is felejtettem említeni én vagyok a Trón örököse a Vámpírok egyed uralkodója II.Salazar Arvenied Son.

Viszont inkább tölteném az időmet a nép közt mintsem reggel korán kelve a korom fekete folyosók közt a Napfénytől ockodva. 

 Már nagyon régóta azon gondolkodom, hogy ha nappal nem is hagyhatom el a Kastély a Nap fénye miatt akkor mi értelme van Nappal felkelnem. 

Miközben a reggelimet fogyasztottam és megittam  a reggeli adag édes nedűt. A Csendet mely eddig a  Palotámra szállt hirtelen szertefoszlatta egy eget rengető ordítás. 

A szolgák sokasága engem nézett míg higgadtan ajkaimat törölgettem. 

Az ebédlőre leszállt a félelem, kíváncsiság s nem utolsó sorban az izgalom.

 Szinte hallatszott a levegőben, hogy "Vajon mi történt?". Mintha csak valaki hangosan tette volna fel-e kérdést. 

 Mindenki meredten nézett rám és mozdulatlanul s várták minden egyes szavam..

Nem bírtam ki az engem fürkésző tekintetteket, így hosszú ezüst színű hajam a vállamra simítva vörös szemeimet Savierébe fúrva megszólaltam.

-Tudd meg mi volt ez az oltári nagy ordítás,-mondtam majd könyökömet az asztalra helyezve, nem törődve az etikettel állam alá tett kezemmel néztem az előttem lévő abroszt olyan intenzíven, hogy akár lyukat üthettem volna bele.  

-Miért nem tudnak Önként tenni valamit? egyszerűen idegesít,-jegyeztem meg magamban miközben az egyik szolgának jeleztem, hogy öntsön nekem még egy pohárral abból a méz édes AB-s vérből. A szolga viszont majdnem elejtette a poharat annyira remegett miközben töltötte. 

----