Szeretsz még? ("Elkötelezve" című könyv folytatása) (Befejezetlen marad)

6. Fejezet

Tüdőm nehézkesen jutott oxigénhez ama éles szikla nyomán, mely nem pusztán lég-, de nyelőcsövem szétfeszítésén is hatalmas erőkkel szorgoskodott. Egyik tenyeremet mellkasomra emeltem, észrevétlenül próbálkozva szembeszállni e kelletlen impulzussal, amiből adódóan szívem heves, már-már gyötrő kalapálásának intenzitását remegő ujjaim tapintották ki. Fülemben semmiféle hangot nem hallottam, mindössze ama lüktetés tanújává váltam, melyet az engem éltető szerv végzett. Képtelen lettem volna megmondani, pontosan mióta, noha jó ideje pusztán barnás árnyalat tarkította íriszeim a homályon át kémlelték a televízió képernyőjén megvillanó képeket. A versenyző kemény munkája révén összegyűlt pénzösszeg ismeretlen értékeket mutatott előttem könnyeimnek fátyla mögött. Rá kellett döbbenjek, mind hallószerveim, mint látószerveim megfosztottak engem képességüktől, amiből eredően csak megérzéseimre támaszkodhattam.

Mintha minden egyes lapomtól megfosztottak volna, egyetlen kártyát sem tudtam már letenni, hogy megvétózzam magamat Harry-vel szemben. Bármit bevethettem, mi ingujjamban rejtőzött, ő sorra taszította azokat saját jól bevált trükkje alá. Ugyan Szerelmemet nem egyszer kényszerítették már térdre életében, viszont, amennyiben harag állt a háttérben, lehetetlen volt csatába szállni vele. Ő nem engedett, míg lelkének mélyéről afféle sugallatot nem kapott, ezért úgy éreztem, igazán méretes gödörbe zuhantam, melyből kikecmeregnem közel elérhetetlen volt. Nehéz lélegzetet vettem, megtisztítva magamat némi méregtől.

Mintha új életet kezdhettem volna, hirtelen hallásom, s látásom is visszaköszönt hozzám, amint jobb oldalam felé fordultam. Eve-t megpillantva tudatosult bennem, egészen hosszú ideje ücsörögtünk már egymás társaságában, közénk fogadva kisfiamnak nyugodt lényét. Karjai között szeretetteljesen dédelgette a csecsemőt, egyik szemét szüntelenül a televízióban sugárzott vetélkedő műsoron marasztalva. Matthew kicsiny ujjai dédmamájának pólójában kapaszkodtak meg közvetlenül bal mellének magaslatában. Az idős hölgy ajkait felfelé görbítő mosoly afféle boldogsággal fűszereződött meg, melyet Nana esetében még sosem adódott alkalmam megtapasztalni. Tenyerével gyengéd simogatást mért a szőke fürtök fedte buksira, majd lassú, mindössze felső teste végezte ringatásba fogott.

- Nagyon jóképű kis legény vagy, tudtad-e? - kedves mondata sem volt képes mosolyt csalni arcomra. - Apa meg Anya gyakran mondják, szóval biztosan tudtad. - halkan kuncogott.

- Eve, pontosan mennyi kérdés után is lehet kiszállni? - érdeklődtem egy számomra lényegtelen tematika felől, próbálva mérsékelni lelkemnek vívódásán.

- Úgy tudom a tizenötödiknél el lehet vinni az eddig nyert pénzösszeg felét, a huszadik kérdésnél mindent, amit addig megszereznek. - pillantott rám, s el is időztette rajtam tekintetét. - Mi a baj, Drágám? Nagyon sápadt vagy. - jelentette ki a nyilvánvaló tényeket.

- Nem tudom... mi lehet az oka. - ingattam fejemet füllentésem közben.

- Fáj valamid? - ugyan nem válaszoltam, mégis egyértelműen gondoltam szívemre, mi gyötrődött.

- Nem. - csóváltam megint koponyámat.

- Lehet innod kellene egy kis vizet. Vagy megmosnod az arcodat. - tanácsolta csendesen.

- Jó ötlet. - bólogattam. - Megyek, megmosakszom. - lassan tápászkodtam fel a nappali kanapéjáról. - Addig vigyáz Ma...

- Persze, hogy vigyázok. - szívéből fakadó mosolya láttán viszonoztam gesztusát, ámbátor cselekedeteim mögött sajátjával ellentétben most nem lakozott őszinte szándék.

Ujjaim átszántottak arcomba omló fürtjeimen, mialatt még utoljára alapos górcső alá vettem kisfiamat. A Csöppség szemei csukva időztek már csaknem fél órája, ezáltal nem zártam volna ki az eshetőségek közül, miszerint az álmok földjén barangolt dédijének biztonságot nyújtó karjai között. Nyelvemmel végigszántottam háztetőre emlékeztető száraz ajkaimon, és megindultam kifelé a helyiségből. Szöszök hordája által megszállt melegítőnadrágomnak zsebébe süllyesztettem hideg, reszkető kezeimet, mialatt fejemmel jobbra, s balra tekintettem utam során. Képtelen lettem volna megmondani, pontosan hol hagytam Férjemet, valamint lányunkat, hiszen legparányibb hangjuk sem zendült fel a csendes folyosón. Amennyiben emlékezetem nem csalt, utoljára az étkezőasztalnál társalogtak, elmesélve egymásnak mai napjukat. Az ő kettejük kis kapcsolatát senki sem tudta volna eltiporni, s senki sem érthette meg azt a kis bensőséges világot, melyet ők ketten teremtettek maguk köré.