Időtlen Szerelem /Shadow and Bone ff./

Férfi a sötétségből

Kislány koromban halálosan rettegtem a Grisháktól.

A Keramzini árvaházban, ahol felnőttem, folyton velük ijesztgettek minket. Ha valaki rosszul viselkedett azt megfenyegették, hogy hogyha mégegyszer előfordul, akkor el fogja őt rabolni egy Grisha az éjszaka folyamán.

Szörnyű volt ott felnőni. Sosem voltak barátaim, a közösség mindig kirekesztettként kezelt engem, mert én más voltam, mint a többiek.

Nem akartam katonásat játszani velük, mert a néhány hete befejeződött háborút is épp elég szörnyűnek és értelmetlennek tartottam. Mindig a gyógyítók körül sürögtem, mert felnéztem rájuk, hiszen csodálatos dolognak tartottam, hogy annak szentelték az életüket, hogy másokon segítsenek. És legfőképp, sosem akartam megtenni egy dolgot, ami mostanában szinte már dicsőségnek számít, Grishát ölni.

Attól függetlenül, hogy rettegtem tőlük, sosem akartam a halálukat. Amikor pedig nagyobb lettem, rájöttem hogy a Grishák nem is rossz gyerekekre vadászó gonosz szörnyek, hanem egyszerű emberek, mint mi, annyi különbséggel, hogy nekik vannak különleges képességeik, amik bár néha veszélyesek is lehetnek, igazi kiváltságnak tartom azt, hogyha valaki Grisha lehet. Sokszor eljátszok a gondolattal, hogy milyen lehet közülük valónak lenni; vizet, szelet vagy tüzet idézni, új dolgokat létrehozni szinte a semmiből vagy éppen befolyásolni az emberi testet különféle módokon. Mennyivel egyszerűbb lenne úgy gyógyítónak lenni, ha Grisha lennék és pár mozdulattal helyrehozhatnék akár még lőtt sebeket is!

Sokan bolondnak tartanak emiatt, de ez nem fogja megváltoztatni a véleményemet. A Grishák is érdemesek az életre, ahogy mindenki más is. Ha a Ravkai emberek végre képesek lennének békét kötni velük, egy gyönyörű szövetség jöhetne létre. Mi megvédenénk őket a környező népektől, ők pedig a segítségünkre lehetnének a képességeikkel. Milyen kár, hogy én vagyok az egyetlen, akinek ez valaha is eszébe jutott!

- Hé, Alice! Min gondolkodsz ennyire? Hogy hogyan mentsd meg a drága kis Grisháidat? - nevetett gúnyosan Dimitrij karamell színű lova nyergében, miközben színpadiasan kisöpörte arcából éjfekete tincseit. Dimitrijért mindig is oda voltak a lányok, rosszfiús kinézete, karizmája, és befolyásos családja miatt, de én megismerkedésünk pillanatától kezdve csak az önimádó seggfejet láttam benne álmaim férfija helyett, aki nem mellesleg előszeretettel szekál engem halálra mióta megtudta, hogy az övével ellenkező véleményen vagyok a Grishákról és úgy mindenről.

Azt már megtanultam, hogy nem érdemes visszaszólnom neki, mivel képes játszi könnyedséggel kiforgatni minden egyes szavamat, így ahelyett, hogy ezt a fajta előnyt megadtam volna neki, csak egy gyilkos pillantást kapott válaszul a feltett kérdésére.

- Hagyd már békén szegényt, joga van azt gondolni róluk amit akar! - kelt a védelmemre Igor, aki bár a szőke fürtjei, égkék szemei és jó szíve miatt akár mesebeli herceg is lehetne, gyenge jelleme és gyerekes vonásai miatt sosem tudott igazán meggyőző lenni, még akkor sem, ha a saját igaza forgott kockán.
Dimitrijjel pedig főképp nem boldogult, hiszen ő Igorhoz képest egy igazán erős akaratú, meggyőző, vezető személyiség. Azt pedig, hogy jellembéli hiányosságai ellenére mégis vezető pozíciót tölt be kis csapatunk élén csak az apjának köszönheti, aki szintén befolyásos ember, akárcsak Dimitrijé.

- Köszönöm Igor, de meg tudom védeni magam! - fordultam hátra a nyeregben a fiú felé egy magamra erőltetett mosoly kíséretében.

- "Köszönöm Igor!" - figurázott ki engem Andrej, Dimitrij legjobb barátja, aki csokoládé barna hajával, Dimitrijéhez hasonló zöld szemeivel és finom vonásaival szintén népszerű a lányok körében. Próbál a lehető legtöbb dologban hasonlítani Dimitrijre, például abban, hogy segít neki kikergetni engem a világból a beszólásaival, vagy próbál vezetőt játszani, de bárhogy is próbálkozik, benne nincsenek meg ehhez azok a képességek, amik Dimitrijben igen - Jajj már gerle pár, nem muszáj előttünk turbékolnotok! - nevetett.