Időtlen Szerelem /Shadow and Bone ff./

Gyere velem

Másnap reggel az ébredező tábor morajlása rázott fel álmomból.

Katonák masíroztak a sátrak között, nyikorgó csizmájukban, jelentéktelen dolgokról beszélve. Visítottak a kardok az élezéstől, csattogott a frissen vágott fa a balták alatt, és ropogtak a puskák, ahogy az újoncok a lövést gyakorolták velük.

Mindez szinte elnyomta a természet lágy ébresztőjét, a madárcsicsergéssel és a már csikóvá szelídült szél halk suhogásával.

A takarómat a széken hagyva igyekeztem hangtalanul kiosonni a sátorból, hogy ha már a külső zajok nem, akkor az én motoszkálásom se zavarja meg Eryk álmát.

A sárgás vászon alól kilépve egyből arconcsapott a hűvös reggeli szellő. A nap helyenként átragyogott a fák ágai között, szinte mesebelivé varázsolva a látképet.

A kora novemberi levegő késként szúrt a tüdőmbe, ahogy először belélegeztem, a benti, viszonylag meleg levegő után, de eszembe se jutott visszabújni a sátor melegséget nyújtó vászonfalai közé.

Mivel az én sátram a tábor szélén helyezkedett el, ezért jó pár percbe telt, mire eljutottam a kantinig. Ott már összegyűlt a tábor lakóinak jó része, akik a fecskékhez hasonlóan, hosszú sorokba tömörülve fogyaszották a reggelijüket az asztalok mellett lévő tölgyfa padokon ülve.

A kantinban általában jó hangulat uralkodott, főleg amikor épp nem fenyegetett minket semmilyen veszély. Olyankor a katonák mindig dalra fakadtak esténként, sokszor képesek voltak átmulatni az egész éjszakát is. Mondanom sem kell, ezeken az alkalmakon senki sem aludt igazán a táborban. A többség inkább a kantinban maradt, hogy hogyha már aludni nem tud, legalább mulasson egy jót.

Én sosem szoktam sokáig maradni az ilyen estéken, az efféle vodkagőzben mulatozás sosem vonzott engem. Az pedig csak ráadás, hogy másnap reggel úgyis megjelentek a sátraink előtt a nagy dorbézolás közben lesérült katonák, hogy kezdjünk velük valamit, mielőtt a feletteseik észrevennék, hogy mi történt.

- Jó reggelt Alice! - köszönt rám mosolyogva Leonid Ezredes, felrázva ezzel reggeli kábulatomból.

Az Ezredest igazán jó embernek és jó vezetőnek ismertem meg. Mindig arra törekedett, hogy az embereinek a lehető legjobb legyen. Többször eljárt az érdekünkben különböző helyzetekben, amikor csak tehette a kantinban evett velünk, hogy minél jobban megismerhessen minket, rengeteget segített az újoncoknak a táborba való beilleszkedésük alatt, de előfordult, hogy még nekünk, gyógyítóknak is besegített a sebesültek ellátásában.

- Jó reggelt Ezredes! - üdvözöltem én is, majd helyet foglaltam a többi gyógyító mellett.

- Alice! Merre voltál eddig, már azt hittük, hogy megkéselt a legújabb pártfogoltad - mondta gúnyosan Dimitrij, a tőle telhető legnagyobb hangerővel.

- Nem lehetne kicsit halkabban? - morogtam - Mindenki minket néz!

- De lehetne, ha nem egy mocskos Grishát bújtatnál a sátradban Alicia! - hajolt egész közel az arcomhoz, mire megcsapott a tömény vodka szag.

- Te segg részeg vagy Dimitrij! - tört rám a köhögés, majd igyekeztem a lehető legtávolabb kerülni a fiútól és az őt körbevevő állott vodkaszagtól.

- Na és!? Te meg egy áruló vagy aranyom! - vigyorgott rám diadalittasan.

- Elég legyen! - csapott az asztalunkra az Ezredes - Mi folyik itt már megint!?

Azelőtt sosem láttam még igazán dühösnek az Ezredest. Jégkék szemei szinte szikráztak, barátságos arca egyenesen eltorzult, ősz haja és szakálla pedig szanaszét állt, mintha villám csapott volna belé. Inkább emlékeztetett valamilyen mítikus szörnyre, mint a mi drága Leonid Ezredesünkre.