Csillaghullás - Adventi kalendárium

1. Az első

– Ezt most komolyan gondolod? – állt meg Bálint karba fűzött kézzel Osszián ágya mellett, ahol apró dobozokban hevertek sorban a fényfűzérek.

– Persze. És végre idén nem kell létrára másznom, mert te elérsz mindent.

Bálint körbenézett Osszián zsebkendőnyi szobájában lehetséges akasztási pontokat keresve. Függönykarnis, könyvespolc sarka, ajtókeret.

– Mindet a szobádba akarod feltenni?

– Aha. Tavaly is ennyit tettem ki, nem emlékszel?

Bálint megrázta a fejét.

– Nem is jártam nálad karácsonykor.

Osszián összevont szemöldökkel gondolkodott. Édesen ráncolódott a homloka. Bálint örökké elnézte volna.

– Nem volt az áljárásunkkor valami randink?

– Szerintem csak hozzám jöttél át matekozni.

Osszián arca elpirult az emlékre. Bálint elmosolyodott, de nem szólt semmit.

– Hm. Lehet. Na, akkor majd most meglátod, mennyire szép lesz. Nem minden illik össze, mert a meleg és hideg fények néha ütik egymást, de vannak színesek is, és majd mondom, mit hová kell tenned.

Bálint felsóhajtott. Tudta, Ossziánt úgysem lehet lebeszélni, ha elhatároz valamit. Nekiláttak a munkának. Kilenc égősorral később a kis szoba ragyogó fényárban úszott. A függönykarnison, ajtófélfán és polcon kívül került égősor az íróasztal köré, az ablakkeretre, négyet pedig a csillár és a négy sarok közé lógattak ki, bár ehhez már Bálintnak is létrára volt szüksége.

Amikor felkapcsolták a fényeket, Bálint ámulva fordult körbe a szobában. Bizonyos szinten túl sok volt, túl fényes, túl hivalkodó, túl káoszos. De amikor Ossziánra nézett, és a szemében látta visszatükröződni az égők csillogását, már mindent értett.

Ossziánhoz hajolt, de a fiú ellépett mellőle, a szekrényéhez ment és egy hasonló kis dobozt vett elő.

– Tessék. Szivárványszínű. Hogy ez lehessen nálad az első.

– Köszönöm. A mamám is biztosan imádni fogja – mosolyodott el Bálint, és végre megcsókolta Ossziánt.