Csillaghullás - Adventi kalendárium

13. A szőrös kis állat

Amikor Osszián reggel felébredt, azt hitte, ez a nap is olyan lesz, mint mindegyik másik, amit élete során eddig leélt. Már persze azóta, hogy iskolába járt. Vagyis hogy gimibe. De most amúgy hétvége volt.

Osszián, miután megfésülködött és felöltözött, kibámult az ablakon. Bús, ronda köd simult a közelben hajladozó fák ágai közben. Magára kapta a kabátját és kicsörtetett a hóba, miután a csizmáját is felvette, mert sétálni támadt kedve. A nap ragyogóan szikrázott, elvakította Ossziánt, aki így nem is látott rendesen. Ezért eshetett meg az a különös esemény, ami teljesen felborította az eddig megszokott napjainak a csordogálását. Mármint az eddigi gimis napjaiét.

Osszián szemébe a napsugarak fájdalmasan döfködtek bele, ezért nem látta a macskoszt, aki éppen átszaladt az úton. Hát pont a lába alá keveredett szegény cicus, így Osszián a csúszós jégen bemutatott egy hátraszaltót. Éppen ekkor hajtott arra  Róka, aki ilyetén módon miután szemtanúja volt a borzalmas eseményeknek, letekerte az ablakot és jól kiröhögte Ossziánt.

Osszián megszokta már, hogy Róka rajta röhög, de azért a szíve mélyén nagyon tetszett neki, mert Róka nem volt ronda, még ha bunkóságból nem is kellett a szomszédba mennie. Azért Osszián egy hideg, téli estén szívesen Rókához bújt volna. De akihez még Rókánál is jobban bújhatnékja volt, az nem más volt, mint Bálint. Osszián örök nemezisének legjobb barátja, aki maga is képes tönkretenni Osszián törékeny lelkivilágát. Bálint!

Na, de Osszián most nem is ezen mélázott, mert irtóra fájt a hátsó fele. Lenézett és egy fekete cicuson ült. Riadtan pattant fel, mert azt hitte, van olyan kövér, hogy egy macskoszt palacsintává laposítson, de Osszián nem volt ennyire kövér. A cicuska jól volt. Egyetlen baja volt, hogy sántikálva tudott csak menni, húzta maga mögött a hátsó lábát.

Osszián nagyon megsajnálta, a kezébe is vette volna szegény elesett kis párát, de akkor szörnyű balsejtelem költözött a lelkébe. Ma péntek 13 volt! Osszián nem tartotta magát nagyon babonásnak, de azért egy fekete macska ezen a napon nem sok jót kecsegtetett. Osszián gyorsan felpattant. Majdnem megint elesett a jégen, de azért végül mégsem. A kiscicára pillantott, majd gyorsan el akart menni, de a kismacska panaszos nyávogása megállította. A szép zöld szemei olyan okosan csillogtak, hogy Osszián mégsem tudta otthagyni. Így gyorsan felnyalábolta a kismacskoszt és megfordult, hogy inkább hazamenjen.

A cica puhán bújt az ujjai közé és Ossziánt sosem érzett melegség töltötte el. Otthon a húga, Audóra csodálkozva nézett a macsekra, de hiába is akarta, Osszián nem adta oda senkinek a kismacskát. Pedig még mindig nagyon aggódott, hogy mi van akkor, ha ez a macska meg van átkozva, vagy hajnal háromkor majd vámpírrá változik vagy vérfarkassá. Arra is gondolt, simán is lehet, hogy szerencsétlenséget hoz majd a fejére ez a szép állat. Mondjuk szegénynek így is sok baja volt, mert Róka piszkálta, Bálint meg nem foglalkozott vele a verekedés óta, meg volt egy fura húga, de azért okos is volt ám. Nyert meg matekversenyt is!

Szóval Osszián tartott a macskosszal, hogy az majd hogyan fogja bántalmazni, kínok kínjával öli-e meg, de a cicuska csak ült az ágyon összekuporodva. Osszián adott neki egy kis tejet, de bele se szagolt. Aztán egy kis főtt húst is, de az sem kellett a fekete állatnak. Szomorkodva gubbasztott Osszián ágyán.

Talán a lába fájt, gondolta Osszián és elvitte a kiscicust az állatorvoshoz, hogy meggyógyítaná-e, de az azt mondta, hogy a pihenés a gyógyszer, meg a meleg. Megparancsolta Ossziánnak, hogy a csupasz mellkasához bújhasson a cirmos, nehogy kihűljön, mert a kinti hideg beleette magát a törékeny csontjai közé.

Osszián amikor a lefekvésre közeledett az idő, még mindig tartott a macsosz bűnös gondolatától. Mégis engedelmeskedett, mert azoknak a zöld szemeknek nem tudott nemet mondani. Csak egyvalakinek voltak hasonlóan zöld szemei, de Osszián inkább nem is idézte eszébe azt a zöldszemű fiút, mert attól mindig elszomorodott.