Csillaghullás - Adventi kalendárium

4. Utazó Planetárium

Amikor osztályfőnökin szóba került, hogy újra jön a suliba az Utazó Planetárium, Osszián egyáltalán nem lett lelkes. Minden évben ellátogattak hozzájuk, először még tényleg a csillagokról volt szó, de azután a korallokról, idén pedig József Attiláról. Osszián nem értett a költészethez, az irodalom sem mozgatta meg igazán, és az élmenyre sem vágyott, hogy a töksötétben kelljen a sátor falát bámulnia húsz percig, amíg a nyaka teljesen elgémberedik, a törökülésbe húzott lába pedig elzsibbad.

Amikor azonban megtudta, hogy az osztályokat kettesével osztották be, és ők a 12. B-sekkel lesznek bent a sátorban, erőt vett rajta az izgalom.

„Ülsz majd mellém?” pötyögte este Bálint, amikor Osszián szóba hozta a planetáriumot és a közös beosztást.

„Nemtom, Varga Henrietta megengedi-e.”

„Szerintem simán, amúgy is sötét lesz.”

Ossziánnak ki kellett takaróznia, olyan nagy melege lett hirtelen. Amíg nem válaszolt, Bálint újra küldött pár sort.

„Nem akarom erőltetni, de az áljárásunkhoz ez pont kapóra jönne. És nagyon fura lenne, ha a sátor másik felénél ülnék le, és hagynám az egészet.”

„Persze, tudom.” gépelte Osszián, és azon gondolkodott, feltekerte-e a radiátort, hogy ennyire meleg van a szobájában.

Amikor az Utazó Planetárium megérkezett, Varga Henrietta sorba terelte az osztályterem előtt a Ossziánék osztályát, majd lesétáltak az első emeletre a tizenkettő B-sek termébe. Barna, Simon és Marci a lányokkal nevetgéltek. Osszián nem aggódott, mert Róka itt volt, ilyenkor Barna sosem mert mondani semmit.

Tíz perc kínos várakozás kezdődött, ahol a tizenegyedikes és tizenkettedikes lányok hol Ossziánra, hol Bálintra pislogtak, akik egy óvatos mosolyon kívül nem engedtek meg maguknak többet. Varga Henrietta előtt azért mégsem kellett volna feszegetni a határokat, főleg, hogy a lányok így is lelkesen, egymásba karolva nevetgéltek.

Aztán végre eltelt a tíz perc, újra sorba rendeződtek és legyalogoltak a könyvtárba. A felfújt levegővel teli gömb alakú sátor már ott állt, fekete szövete, mint egy óriási gomba, húzódott a mennyezet felé.

Egyes sorba kellett állni, és úgy bemászni a cipzáros ajtón. Esélyük sem volt egymás mellé kerülni, olyan gyorsan küldték be őket, odabent pedig szűk volt a hely. Osszián éppen, hogy helyet foglalt, nem sokkal később megérkezett mellé Nóri és Viktor is. Aztán a tizenkettedikesek is bemásztak, de Bálint csak messzebb tudott leülni.
Osszián felsóhajtott, amikor elkezdődött a vetítés, hát ezt az alkalmat elszalasztották. Talán nem is baj, amúgy is olyan furán érezte magát, ha arra gondolt, hogy Bálint mellette ül a sötétben. Barnára nézett, aki szerencsére a sátor legtávolabbi felénél ült, míg Osszián leginkább a közepén.

A vetítés nem volt izgalmas, József Attila kézírásával készült verssorok úsztak be, egy unalmas hangú férfi a költő nehéz gyerekkoráról kezdett beszélni. Osszián pedig máris érezte, hogy zsibbadni kezd a nyaka. El is unta volna magát, csakhogy mozgásra lett figyelmes. Mintha Róka és Bálint a sátor túlfelén helyet cseréltek volna. Osszián nem lehetett biztos benne, mert a két fekete paca beleolvadt a sötétbe, de Bálint szőkesége, mintha közelebb került volna hozzá.

– Ugye mindenki a vetítést nézi? – kérdezte Varga Henrietta, mire Osszián visszafordult a sátor falához.

Nem sokkal később Nóri pöcögtette meg a karját, és a füléhez hajolt:

– Bálint ide fog jönni, megkérte a tizenkettedikes Kittit, hogy cseréljenek helyet, már Viktor mellett van.

Osszián előre hajolt, és valóban. Bálint ott ült Viktor mellett és a sátor felé nézett, olyan nyugalommal, mintha mindig is ez lett volna az ő helye. Osszián nem értette, miért ennyire fontos ez az egész sötétben mászkálás, de azért beledobogott a szíve, hogy Bálint ezt bevállalja Varga Henrietta orra előtt, csak hogy a tervük igazán jól működjön.

A következő öt perc alatt szinte hangtalanul helyet cserélt Viktor és Bálint, majd Nóri és Bálint is, és éppen József Attila Baumgartner díjának megnemnyerésekor Bálint válla Ossziánéhoz simult. A sátorban mintha feltekerték volna a fűtést, Osszián izzadt a pulcsija alatt. Szétcipzározta inkább, és amikor maga mellé engedte a kezét, megérezte Bálint forró bőrét.

Sötét volt, valószínűleg senki sem látta őket. Osszián tudta, mit csinálna ilyenkor két fiú. Mennyi de mennyi filmben és sorozatban látta már azt a kisujjösszefűzést, amit ő is ki akart egyszer próbálni valakivel. Bálint tökéletes lenne. Osszián óvatosan felé pillantott. A fiú enyhén neki dőlve, a tenyerére támaszkodva ült mellette.

Osszián dübörgő szívétől a vetítést nem is hallva a tenyerét Bálintté mellé tette a sátor műanyagpadlójára. A fiú olyan közel volt hozzá, hogy Osszián látta az arcvonásait: az apró mosolyt, ami a szája szegletébe ült. Nem volt feltűnő, főleg, hogy közben a vetítést figyelte, mintha nem történne semmi különleges.

Vajon Bálintnak is így dobog a szíve?

Osszián nagy levegőt vett, és a kisujját rásimította Bálint kisujjára. Bálint keze aprót rezzent mellette, majd a fiú még mindig a képernyőt nézve arrébb húzta a kisujját, hogy az ujjaik összefűződhessenek.

Ossziánnak fogalma sem volt, mennyi van még hátra a filmből, József Attila már meghalt, csupán a későbbi költőnemzedékre gyakorolt hatásáról volt szó. Osszián pedig ráébredt, hogy nem akarja, hogy vége legyen a vetítésnek, mert Bálint mellett összefűzött kisujjal ülni igazinak tűnt.

Pár pillanat múlva mégis véget ért a film, Osszián összerezzent Varga Henrietta hangjától:

– A tizenkettedik megy ki először, az ajtó mellett sorakozik.

Kinyílott a sátor cipzárja, a varázsvilágukat széjjeltépte a fény. Osszián elhúzta a kezét, és hogy csináljon valamit, visszacipzározta a pulcsiját. Bálint a tizenegyedikesek közé szorulva várt, és amikor végre kilépett a fényre, és oldalra nézett, Osszián látta, mennyire gyönyörű a piros lángrózsás arca. Ezt festeni kellett volna, még akkor is, ha abban nem volt eléggé tehetséges.

– Fazekas Bálint, te mit keresel a tizenegyedikesek... – kezdte Varga Henrietta, de amikor Bálint mögött kibújt Osszián is, elhallgatott. – Na, sipirc vissza az osztályodhoz.

Bálint bólintott, és visszaiszkolt a sorba.

– Fú, de vörös a fejed – szólalt meg Osszián mellett Viktor. Nóri pedig fülig érő vigyorral figyelte Ossziánt.

Osszián lehajtotta a fejét és a cipőjére vigyorgott. Aztán visszaindultak az osztályba.

– Élvezd csak ki, mert már nem sokáig buzulhattok – súgta Osszián fülébe Barna egy perccel később. Ossziánnak fogalma sem volt, Barna hogyan került mögé a sorban. Előtte Nóri és Viktor nem vettek észre semmit az egészből.
Osszián úgy tett, mintha ő sem hallaná. Egy mély sóhajjal visszagondolt a sátorban töltött percekre, és tudta, történjen bármi is, megérte.