Csillaghullás - Adventi kalendárium

6. Mikulás

Amikor azt mondtam Oszkónak, hogy jöjjön el ő is, komolyan hülyének nézett. Azt hitte, poénból mondom csak, pedig tényleg komolyan akartam venni ezt a Mikulás dolgot. Az amerikai karácsonyi filmekben ez mindig olyan menő, amikor a gyerekek fotózkodnak a Mikulással. És direkt lecsekkoltam a plakátot, de nem volt rajta sehol, hogy hány éves korig lehet menni. Szóval kitaláltam, hogy menjünk el a plázába. Persze nem akartam beleülni a Mikulás ölébe, mert az azért durva lenne. De mondjuk egy kép az Instára jó lenne. Ki kellett lendülnöm az Ákos miatti bánatból, meg a görcsölésből amiatt, hogy késik.

Oszkó azt hitte, poén az egész, aztán amikor a plázában beálltam a sorba, akkor jött rá, hogy mégsem. Azon a hülye fején sápadt egy árnyalatnyit a bőr, majd megpróbált kirángatni a sorból. Mondtam neki, hagyjon akkor itt, és a szemétje tényleg megcsinálta. Úgyhogy most egyedül állok a sorban, hogy közös képet lőhessek a plázás Mikulással, és fél perccel ezelőtt beállt mögém egy kisfiú, aki folyamatosan beszél:

– És akkor az oviban az Emma azt mondta, hogy már többé nem vagyunk barátok, mert belerajzoltam a rajzába, de én csak segíteni akartam, mert a napot citromsárgával színezte, de mondtam neki, hogy inkább legyen délután és akkor a nap narancssárga is lehet. De a Noel azt mondta, hogy a nap délután rózsaszín. Balázs, te láttál már rózsaszín napot? Ugye, hogy délután narancssárga? Megnézed velem ma, hogy narancssárga a nap? Jó?

Hogy lehet megállás nélkül ennyit beszélni? Ez biztosan valami gyerekkori szupererő, amit iskolásan elfelejtünk.

– Megnézzük, ha nem lesz felhős az ég – mormogja válaszul egy hang, ami nagyon ismerős.

Lehetséges, hogy ismerem a srácot, aki mögöttem áll a sorban? Azt mondta, Balázs... Ahogyan óvatosan odapillantok, egy nagy fekete foltot látok mögöttem.

– Norbi, próbálj kevesebbet ugrálni, légyszi – mondja a srác.

Baszki, ez Róka! Nem elég, hogy ő hámozta le rólam a buliban Ákost, most meg azt látja, állok sorban a Mikuláshoz. Legalább Oszkó itt lenne. Hová mehetett el?

Előkeresem a telefonom, és üzenetet pötyögök neki, hogy tolja már vissza a seggét, mert kellene valami tőle, de nem válaszol. Biztosan elmerengve áll valami kirakat előtt és azt mantrázza magának, hogy nem zúgott bele Bálintba.

Mögöttem a kiskölyök ugrálni kezd, és azt kiabálja, hogy „Szia, Mikulás!” Egymás után legalább kilencszer. Nem csak a dobhártyám szakad szét, de a bokámat is sikeresen lerúgja az akciója közben.

– Norbi, vigyázz a nénire.

– Hé – fordulok hátra, mert ezt mégsem lehet szó nélkül hagyni.

– Szia – mosolyog rám Róka, és nem látok meglepődést a szemében. Lehet, egész végig tudta, hogy én állok itt előtte.

– Szia – motyogom, mert azért eléggé cinkes helyzet, itt állni a mikulásos sorban Rókával, meg az öccsével. – Meg sem köszöntem neked, hogy a buliban...

Róka csak megrázza a fejét. Aztán a szemembe néz.

– Azóta rendben van minden?

– Igen, de szakítottunk. – Próbálok úgy hangzani, mint akit a legkevésbé sem viselt meg a dolog, de azért mégis, Ákos az első srác volt, aki meztelenül látott, ez azért mégis sokat jelent. A többire meg gondolni se akarok.

– És te is a Mikuláshoz állsz sorba?

– Á, dehogy – kezdek magyarázkodni. – Nem is tudtam, hogy ez a sor oda tart.

– Nekem nem gáz.

Egy pillanatra nagyon furi érzés költözik a mellkasomba. Nem akarok én semmit ettől a sráctól, Ákos után valahogy senkitől sem, és talán pont ezért teljesen feleslegesnek érzem, hogy hazudjak.

– Na jó, tényleg a Mikuláshoz állok sorba. Kisöcsi vagy hugi nélkül.

– Balázs az unokatesóm – szólal meg a kisfiú Róka mellett.

– Norbi – mutatja be Róka a kisfiút, és közben szorosabban fogja a kezét, mert Norbi egy pillanatra sem hagyja abba az ugrálást, még akkor sem, amikor rám néz.

– Auróra vagyok.

– Az lány név? Még sosem hallottam.

– Lány vagyok – mondom vigyorogva.

– És Norbi ezt pontosan tudja – néz rá határozottan Róka, amire elfog a nevetés.

– Mi van?

– Semmi, semmi – fordulok előre, és lépek párat, mert halad a sor. Rókának határozottan jól áll ez az apuka szerep. Ami tökre más, mint ami a suliban látszik belőle. – Fogadok, hogy ha elkezd neked könyörögni valamiért, azt megveszed.

– Tényleg? – kérdezi azonnal reménykedve Norbi, mire újra el kell nevetnem magam.

– Ne is álmodj! – morogja Róka.

A sorban állas maradék ideje eltelik azzal, hogy Norbi különféle játékokért, meg édességekért könyörög, Róka meg megpróbálja leszerelni.

Amikor sorra kerülnék, inkább hátrafordulok hozzájuk:

– Menjél, Norbi. – A kisfiú ragyogó szemekkel rohan, hogy a Mikulás ölébe üljön, én meg félreállok, hogy Róka lefényképezhesse.

– Csak azért engedtél előre, hogy ne lássam, ahogyan beleülsz az ölébe – morogja, amiközben vagy száz képet lő Norbiról.

– Dehogy, simán csak jó fej vagyok.

– Fogadjunk, hogy nem mersz beleülni az ölébe – néz rám Róka, majd leengedi a kezében tartott telefont.

Az előre szegezett álla mellett megrezzen egy kis inacska. Felvont jobb szemöldöke oldalán felfedezek egy hosszú sebhelyet. Szürkéskék szemében ott csillog a kihívás, én pedig nem tétovázhatok tovább.

– Én simán beleülök!

– Hiszem, ha látom – fűzi össze a karját Róka. Közben Norbi megjelenik mellettünk.

– Nézzétek, kaptam szaloncukrot – ugrál fel és le mellettünk, kiabálásától visszhangzik az egész folyosó.

– Remek – Ragadja Róka kézen a kisfiút, de közben engem figyel. – Nem mered.

– Csak figyelj.

Mély levegővel fordulok a Mikulás felé, és határozott léptekkel indulok meg. A szakállas fickó a jelmez alatt nem tűnik olyan öregnek, én pedig minden egyes lépéssel közelebb érve úgy érzem, nem fogom megtenni. Nem vagyok ennyire hülye. De aztán eszembe jut Róka önelégült arca, na meg az, hogy Oszkóval mit csinált a suliban, és ez csak egy rohadt kis apróság, de mégsem hagyhatom nyerni.

Szóval odacaplatok a Mikuláshoz, elrebegek egy bocsánatot, és beleülök a fickó ölébe.

– Ez komoly? – kérdezi megdöbbenten, én meg már pattanok is fel. Egy öltönyös fickó elindul felém a karácsonyfa mellől, mire végre meglódulnak a lábaim.

– Annyira hülye vagy! – röhögi Róka, amikor elrohanok mellette.

Tudom, hogy igaza van. Felnevetek, befordulok a sarkon és lerogyok egy padra. Nemsokára ők is leülnek mellém Norbival, aki furcsán mérget.

– Mi van? – nézek rá.

– Nagyon fura néni vagy – mondja őszintén, majd a Róka kezében lévő rakétás hátizsákba kezdi bepakolni a csokikat, amit a Mikulástól kapott.

– Nézd – nyújtja felém Róka a telefonját.

– Te szemét – nyögök fel, amikor meglátom magam a képen, ahogy ülök a Mikulás ölében riadt arccal.

– Szívesen – nevet fel Róka. Kacagása végigvisszhangzik a plázán. Én még mindig lihegek a futástól. Norbi mellettünk tömi magába a szaloncukrot, és végre azt érzem újra élek.