Kezdődött New Yorkban ~ Befejezett

7. fejezet

– Hány óra van? – kérdezte Flóra, miután álomittasan kinyitotta a szemét, és megpróbált kinézni az autó szélvédőjén, de a szemébe világító napfénytől csak hunyorgott.

– Nyolc óra múlt – válaszolt Aaron a volán mögül, mire a nő még inkább pislogott. – Lassan megérkezünk.

Előző nap délelőttjén találkozott a Sotherby'sben a Havenkamp-Begemann árverezőjével, aki megengedte neki, hogy személyesen is megtekinthesse Guercinó rajzát. Hátborzongatónak találta az alkotás szimbolikáját, és el is határozta, hogy kifaggatja Aaront is a témáról.

A késő estig tartó aukcióra a férfi is elkísérte. Maga az aukció problémamentesen zajlott le, kétszer tartottak egy-egy rövidebb szünetet, amikor Flóra újra és újra megállapíthatta, hogy milyen jó partnert sodort mellé az élet. Aaron teljesen otthonosan mozgott az ő világában, pedig az állítása szerint eddig még nem járt aukciósházban sem, nemhogy végig kövessen az elejétől a végéig egy egész árverést. Igaz, a tévében több hasonló témájú műsort nézett, de azok természetesen nem adták vissza a valóság nagy részét.

Az esti romantikus vacsorát inkább kihagyták, mert már így is éjszakába hajlott az idő, ők meg pár óra múlva indultak is a tóhoz. A többiekkel délelőtt tíz órát beszéltek meg. Ráadásul New Yorkból az út több mint hatórás. Nem kockáztattak, hogy az utolsók legyenek, hogy mindenki rájuk várjon, és azt hallgathassák egész hétvégén, hányszor álltak meg egy-egy huncutkodásra idejövet, inkább elindultak hajnali négy óra előtt.

Azon mondjuk értetlenkedett, hogy ha a társaság nagyobb része New Yorkban lakik, vagy a város közelében, miért ilyen korai időpontra szervezték a találkozót, de ugye, nem ő a szervező, és Aaron lelkesedését látva csak mosolyogni tudott.

A férfi eufórikus állapotba került már a gondolattól is, hogy autókázni fognak. Az pedig, hogy ilyen hosszú távot tesznek meg egyhuzamban, gyermeki izgalmat keltett benne.

– Legalább nem vettem meg hiába – sóhajtott, ahogy az ezüstszürke hibrid ajtaját kinyitotta Flóra előtt, majd ő maga is beszállt. – Ritkán használom ki, hogy van autóm. A városban leginkább metrózom, vagy ritkább esetben taxit fogok. A reggeli csúcsforgalomban oda sem érnék kocsival a céghez a munkaidőm kezdetéig. Este megint csak nincs kedvem dugóban rohadni, így értelmetlen előszednem. Édesanyám szerint alapból felesleges pénzkidobás a fenntartása is, de ilyenkor hétvégén jól jön, ha messzebbre megyünk.

Flóra míg hallgatta a férfit, kibújt a cipőjéből, és felhúzta a lábait az ülésre. Szeretett így utazni, még akkor is, ha annyira nem biztonságos. Kényelmesnek kényelmes, bár benne nem volt meg annyira az autózás iránt az a szenvedély, amely Aaron hangjából kicsengett. Ő is szeretett autókázni, de neki inkább csak eszközök voltak, amikkel könnyebben és gyorsabban eljuthat A pontból B-be.

Az út elején még beszélgettek, de a rádióból szóló countryzene és a kinti sötétség szép lassan álomba szenderítette, és már csak akkor ébredt fel, amikor az útjuk vége felé jártak, a hatvanas úton, amiről rögtön eszébe jutott a hírhedten híres 66-os országút.

– Mégis mennyivel száguldottál? – képedt el Flóra, ahogy meghallotta az időt.

– Hát... – vigyorgott kisfiúsan Aaron, de azért nem mert a nő felé pillantani sem. – Azért többé-kevésbé betartottam a sebességkorlátozást.

– Aha – sóhajtott Flóra, és inkább az út mellett elsuhanó fákat, magányos farmokat figyelte. Gyerekkorában mindig ilyennek képzelte el Amerikát. Hosszú, egyenes utak a semmi közepén, és csak néhol bukkan fel egy-egy tisztás közepén egy fehérre mázolt fagerendás házikó hasonló stílusú pajtával. A valóságban mondjuk ezek a házak elég közel épültek egymáshoz, de még így is meg volt a maguk kis bája, különleges hangulata.