Kezdődött New Yorkban ~ Befejezett

13. fejezet

Fél évvel később Budapesten

Flóra élete szép lassan visszacsöppent a megszokott mederbe. Leginkább az íróasztala mögött ücsörgött, és becslésre hozott, régi, családi örökségű porcelánok monoton egyhangúságába merült. Bármilyen eszmei értéket is képviselt egy ilyen műtárgy a tulajdonosoknak, neki csak egy volt a számtalan díszes teáskészlet, vagy egy-egy giccsesre sikeredett porcelánfigura közül.

Emiatt is örült meg, amikor egy bizonyos Signora Alberti kereste fel telefonon, hogy segítsen a nagymamája gyémánt gyűrűjének új tulajdonost találni. Miután a hölgy egy eldugott kávézó félhomályában óhajtotta megmutatni, nem sok reményt fűzött hozzá, mégis, ahogy hallgatta a hosszadalmas ecsetelést a Buccellati virágra emlékeztető formájáról, kíváncsisága egyre nőtt, és magához véve az eszközeit, repült is a megadott címre.

A helyet egyébként jól ismerte. Közel volt a galériához, így gyakran tért be oda ebédszünetben egy könnyed, habos cappuccinóra. Szerette. A kávéjuk kiváló volt, a berendezés hangulatos és meghitt. Egy szökőkutas, kovácsoltvas, díszes asztalokkal és székekkel ellátott, zárt udvaron himbálózó kicsi könyvet formázó cégér alatti színes faajtón, apró harangok csilingelésével lépett be a könyvtárra emlékeztető, ám annál jóval otthonosabb szalonba.

Rögtön felismerte Signora Albertit, még ha nem is így képzelte el. A fiatal teremtés a bejárattal szemben ült, és úgy mosolygott rá, mintha ezer éve ismernék egymást. Flóra kicsit összevonta a szemöldökét, hiszen ugyan a hangjából sejtette, hogy fiatal, de nem hitte volna, hogy ennyire. Mire odaért hozzá, már kisimult arccal, kedves mosollyal nyújtotta a kezét. Csak ekkor tűnt fel neki a nő acélkék szeme. Megborzongott, hiszen ő már találkozott ugyanilyen szempárral, amit nem tudott feledni. Hónapok óta az álmaiban kísértette.

– Üdvözlöm – nyögte ki angolul, majd mondhatni belezuhant a felkínált székbe, miközben újra feltámadtak benne a régi, elnyomott emlékek.

– Ms. Aranyhe...

– Flóra – vetette közbe gyorsan. – Aranyhegyi, de mivel a nevemet nem könnyű kiejteni, kérem, hívjon csak Flórának.

– Flóra - ragyogott fel a másik arca, és barátságosan megszorította a meglepett nő kezét, majd gyorsan a táskájáért nyúlt, és kihalászott belőle egy apró fekete dobozkát – A nagymamám gyűrűje. Szerette volna, ha a családunkban marad, de én a munkám során nem igazán hordhatom. Emiatt szeretném, ha... – Nem tudta folytatni, mert észrevette, hogy Flóra nem őrá figyel.

Éppen a doboz után nyúlt, hogy jobban szemügyre vehesse, miközben megismeri a történetét, de ahelyett, hogy a fekete bársonyt pattintotta volna ki a helyéről, megmerevedett, és nem hitt a szemének. Aaron jött ki a mosdóból, és tartott feléjük.

Flóra, ahogy elveszett a felé közeledő, átható pillantásban, döbbent rá igazán, mennyire hiányzott neki a férfi. Szíve hevesen dobbant, ahogy eszébe jutott pajkos mosolya, bőrre ízott, ahogy csak az érintésére gondolt. Mégis még erősen élt benne a hazafelé vezető repülőúton és azt követően érzett csalódottsága és szomorúsága. A férfi viszont nem vette le róla a tekintetét, kényszerítve ezzel, hogy mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel figyelje, ahogy leül mellé.

Aaron látszólag kényelmesen elhelyezkedett, de a keresztbe tett lába, mellkasán összefont karja nem erről árulkodott. Ideges, de leginkább megbántott volt ő is. Fél év telt el, hogy megígérte ott lesz a reptéren, de ahelyett egy sötét kihallgató szobában ücsörgött, és kétségbeesetten próbálta elmagyarázni az ügynököknek, hogy semmi köze a repülőgép-tervek ellopásához.