Sosem gondolta volna a lány, hogy egy napon ennyire képes lesz elveszni valaki miatt, de közben a szemében egészen otthonra lelt.
Hogyan változtak meg a dolgok azt senki sem tudta, már nem mintha bárkinek mesélt volna arról szíve mennyire eszeveszett gúnyt űzött belőle.
A kezdetekben rettegett tőle. Nagy hatalmú ember, aki azt tehet vele, amit csak akar... Később bizony ezt a mondatot ajakba harapva és boldogan értette volna félre, de most egyelőre nem tudja mit is főz számára a sors.
Halvány foltok vannak csak meg az elméjében. Emlék foszlányok és bizonyos elkapott beszélgetések bicikliről, jó eredményekről, támaszról.
Ha arra kérnék idézze fel részletesen az aznap történteket nem menne neki.
Sóhajtva hátra hajol lehunyja a szemét, fejét hátra dönti, hogy ívbe feszüljön a nyaka. Ebben a pózban teljesen felkínálkozik arra, hogy a szem elolvadjon látványára.
A feszes és szép, puha nyak, amit szívesen megharapna vagy csókolna az ember.
Érdekes kérdés az, hogy kinek adja oda magát.
Talán a gondolataiban szereplő embernek vagy annak, aki előtte ül és feltette neki ezt a nehéz kérdést.
Megrándul a szemöldöke, amit elveszik a pillanat varázsa és vissza engedi a fejét a helyére, haja arcát takarja.
Az idő csak haladt és vele együtt az érzelmek is magukkal sodorták. Még mindig nem emlékszik melyik volt az a pont amikor úgy döntött a szíve, hogy máshogy dobban, mint bárki másért, akivel valaha is találkozott.
Fújtató és dühös morgásokat hallatt az éjszaka közepén mert újra csak rá gondol. Álmatlanul forgolódik és keresi a helyét, hogy megtalálja azt a pontot, amiben mélyen az álom világába ragadhat távol ettől az érzelmekkel teli világtól.
De bármennyire is vágyik arra, hogy eltűnjön a gyomra és a hevesen dobbanó szíve nem így kívánják látni a helyzetet, erős tüntetéseket hajtanak végre a lány ellen.
A sötétben fekszik a lány és a plafont nézi. Arra gondol, hogy talán egy napon el tudja e felejteni ezt a meghatározó személyiséget.
Arra a döntésre jut, hogy remélni sosem felejti el. Nem akarja, hogy eltűnjön az elméjéből mindössze annyit szeretne, hogy ne érte dobogjon így a szíve, de mint embert örökké az élete részének akarja tekinteni.
Könnyes szemmel karolja át a lábát, duzzadt szemeiből kifolyik a sós víz és szétmarcangolt ajkaira esik, ahonnan dühösen törli le.
Nincs más választása. Ha azt szeretné, hogy szíve szabad legyen másik városba, akár országba kell költöznie. A gondolat is, hogy mennyire messzire kell mennie a hangja melegétől őrületbe kergeti.
De mégis hogyan tudná elfelejteni valaha azokat a kék szemeket?
