Az ember test egyébként is lenyűgözte mindig a lányt.
Hiszen mennyire gyönyörű egy női test, a kerek idomok, széles csípő, gyönyörű nyak, ívelt és húsos ajkak, igéző szemek, hosszú kecses lábak, kerek fenék, vékony ujjak.
Ez mind olyan varázslatos és ámulatba ejtő.
De ne menjünk el a férfi test mellett sem.
Széles hát, illetve vállak, kemény izmos karok, keskeny csípő, formás fenék, erőtől duzzadt lábak és combok, gyönyörű szemek, vékony ajkak és egy olyan erektől duzzadt kézfej és alkar, ami egyszerűen akaratlanul is vonzza az emberek tekintetét.
Mindig is úgy gondolta a lány, hogy az emberi test egy rajz. Egy festmény, ha úgy tetszik, amit az élet vagy Isten - lényegtelen, hogy ki miben hisz - megalkotott az ő maga különös iróniájával.
Minden ember gyönyörűnek született, de az emberi norma, amit felállítottunk az évtizedek során valahogyan elfelejtette az emberekkel azt, hogy senki sem tudja mi normális, mi az, ami elfogadott.
Ki mondja azt, hogy mi normális?
Elvetett minden gondolatot, lehunyta a szemét és eggyé vált a busz ütemes morgásával, rezzenésével.
Nem kívánt mást látni a lelki szemei előtt, mint egy testet. Azt a testet.
Mit meg nem adna azért, hogy egyszer csak úgy, ítélkezések nélkül, levetkőztesse az illetőt és lássa úgy ahogyan megszületett.
Arra vágyott, hogy lássa a gerince ívét, azt akarta látni, amit a ruha mind eltakart. Combokat, hasat, vállakat, mellkast. Az erekkel gazdagított férfi test ékszerét is szívesen szemügyre vette volna.
Csak úgy anyaszült meztelenül.
Ajkát marta fogával miközben arca lángba borult. Azonnal kinyitotta a szemét, félt, hogy mások talán még meghallják mennyire is szeretne egy embert meztelenül látni.
Nevetséges, hogy félnie kell amiatt, aminek természetesnek kéne lennie.
Hiszen minden embernek vagy egy olyan másik ember, akit szívesen látna meztelenül.
És szinte biztos is benne a lány, hogy mindenki legalább egyszer levetkőztette az illetőt a szemei előtt.
Óvatosan körbe pillantott, de még csak a légy sem foglalkozott vele, aki az imént suhant be az ablakon miközben a dugó kellős közepén állt az autóbusz.
Az ablak felé fordult és ismét lehunyta a szemét.
Gondolataiban egyszerűen eltüntette a ruhákat az illetőről.
Először a szürke pulcsit, ami fel volt tűrve a könyökéig és ami alatt csak egy póló volt, ami feszesen a mellkasát takarta.
Válla széles amire mindenki olyan szívesen rá fektetné a fejét egy hosszú nap után, mélyen belefúrni az arcát és szorosan ölelni.
Aztán a pólót is eltávolította.
Ó, drága istenek, angyalok, emberek örvendjetek!
Bizony nem kell csalódnia elméjében és a képzelő erejében.
Szép ívet húz a kulcscsontja, mellkasa feszes akárcsak hasa. Szívesen végighúzza kezét minden kis részleten.
Övet szinte sosem hordott a nadrág tökéletesen fennmaradt keskeny csípőjén.
Ahogyan a földre taszítaná ezzel szinte majdnem felkínálva a festmény fő motívumát.
Egy vékony anyag mindaz, amit eltakar a lány szemeitől.
Mély levegőt vett és reszketeg kézzel, hevesen robbanó szívvel, ujjait az anyagba akasztja, hogy legörgesse az alsóneműt.
És akkor...
Aztán hátra lépne néhány lépést és csak úgy nézné mindazt, amit a természet adott neki.
Egyszerűen gyönyörű. Az összes kis "hibával" együtt, legalábbis olyan hibákkal, amit az emberek állítottak fel a társadalomba.
Kinyitotta a szemét és vörös lett az arca.
Sajnos nem túl elfogadott dolog elmében levetkőztetni embereket.
