Szívesen elmesélném, milyen a közeledben lenni, milyen érzés, amikor megremeg az ember keze, amikor néhány centi választ el minket egymástól vagy, amikor tudom, hogy minden figyelmed csak rám irányul.
Bárcsak elmesélhetném, hogy érzem kettőnk között ezt a különleges kapcsolatot, ezt a valamit, amit nem tudok feldolgozni.
Amikor összeakad a tekintetünk és valamelyikünk hamarabb elkapja a fejét, amikor együtt nevetünk, egy közös mások által nem értett poénon.
Most pedig, mondd meg kérlek, hogy kellene éreznem. Mondd meg, miért megyek mindenkivel szemben annak ellenére, hogy tudom, hogy hazudtál, hogy becsaptál.
Miért megyek szembe ezek után is mindenkivel?
Szerinted megérdemled ezt a különleges bánásmódot? Ezt a kivételezést, hogy nem gyűlöltelek meg, míg másnak rögtön a torkát vágtam volna egy ilyen vagy ehez hasonló történet miatt.
Szerinted tényleg érdemes az ilyesmit ezek után valahogyan helyrehozni vagy elfelejteni?
Legalábbis azt mondtad hogy frissen meg kell beszélni a sérelmeket, de, ha már sokáig elhúzódott, akkor inkább kezdjük új lappal az egészet.
Bonyolultak ezek a pillanatok amikor úgy érzi az ember minden a legnagyobb rendben, de közben a valóság valahogy teljesen máshogy fest, teljesen másik arcát mutatja és érezteti.
Kissé elegem van így a dolgokból, de közben nem bánom.
Az idegesség szétárad bennem, nem tudom le vetkőzni a stresszt és a túlgondolás egy cseppet se teszi könnyebbé a helyzetemet.
Tényleg nem tudom mit kellene írnom ebben a pillanatban, csak arra tudok gondolni, hogy ... valójában semmire se gondolok. Leginkább semmi hasznosra.
Elvesztem a gondolatok mély tengerében és a különböző hullámok, hol mélyebbre tolták a fejemet, hol feldobták a víz felszínére.
Könnyek folynak végig az ember arcán, égeti valami, de nem tudja miért. Égeti a szemet és jól esik a szemnek, léleknek hiszen csak így képes az utóbbi valahogy fel frissülni.
Abba kéne hagynom a nem összefüggő írásmódot, de ez minden ami hirtelen végig ment a fejemben néhány percen belül.
Gyakorlatilag egy kész katasztrófa lakik a koponyámon belül. Az agyam nem képes egy dologra sokáig fókuszálni vagy koncentrálni mert könnyen feladja az önkifejezés hosszú formáját.
Már a könnyek se folynak tovább az arcomon és valószínűleg soha nem fog kiderülni mi okból kezdtem el írni a tengerészünkről.
Valahogy úgy érzem nem kéne tovább folytatnom az írást, az ásítás miatt kigördülnek az utolsó cseppek is a szememből, s az agyam meg teljesen kifulladt.
