Az ember szívének egy darabja minden egyes alkalommal képes meghalni és elveszni.
Érdekes gondolatnak tartom, hogy két lélek képtelen egymás nélkül megélni mert összetartoznak. Vágyunk arra, hogy legyen mellettünk valaki, amikor életünk sikereit megéljük vagy, akkor, amikor bukásainkat éljük át.
Akarjuk, hogy fogja valaki a kezünket, amikor eljött a vég.
De én nem vágyom most erre. Élvezem a csendet, a kék víz lassú kóválygását, a rajta úszó madarakkal és a benne élő különülő fajta, méretű és kinézetű hallal.
Legalábbis ezt szeretném érezni.
Az agyam valahogy mégis arra gondol, mennyire más lenne, ha ő itt lenne. Mennyivel jobb lenne, ha ő itt lenne.
Érdekes sosem írtam még úgy, hogy a történet főszereplője helyett másra gondolnék.
És most mégis megtörtént.
Nem szeretném túl cifrázni a dolgokat csak leírom azt, ami éppen eszembe jut, amit kiakarok írni magamból és ezért a sötét képernyőt bámulom az előttem elterülő kék víz helyett. Ironikus, nem igaz?
Ahelyett, hogy a gyönyörűségre fókuszálnék, amit csak most élvezhetek, így és ennyire szabadon, mégsem teszem mert képtelen vagyok élvezni, amíg belülről megesznek a gondolatok.
Csak elmélkedem ahelyett, hogy búsba kötném a nyakamat, csak élvezem az érem egyik oldalát a másikkal nem foglalkozva.
Elfogytak a szavak.
Nincs mit mondanom, hiszen szavakkal egészen nehezen tudom leírni, amit valójában most megélek.
Ezért remélem, hogy legközelebb, ha ugyan erre sodor az ár, eszembe jut ez a kis szösszenet, vissza olvasom és rádöbbenek, hogy szívem választottjával már egypárt alkotunk.
Ha nem lehet az enyém az oroszlán, keresek magamnak egy másikat, valaki olyat, aki képes boldoggá tenni, s nem csak álmomba karol át.
