Az emberek teste, arca és szemei irányíthatatlanok.
Ha valami akkor ezek sosem csapják be az embert még, akkor sem, ha hazudni szeretnének.
Sok önfeledt pillanat jutott a lány eszébe. Boldoggá teszi és már csak a gondolatra is mosolyognia kell.
Amikor egy nehéz kérdés előtt állt a lány bizonytalan volt (mint mindig) csak az arcát bámulta, hátha válaszokra lelhet. Szerencséjére, mint mindig most is egy apró izom meg rebbenése felszabadította a lány lelkét.
Éhesen vizslatta tovább, hátha újabb formáját kapja valamiféle őszinte érzelemnek, amit arca dalolva énekel annak az embernek, aki igazán megfigyeli a másikat.
Különös, hogy az ember mennyit bele tud merülni egy emberi arcba. A vonásokban, mélyedésekbe. Néhol mennyire más a bőre színe és szinte biztos, hogy a tapintása is más.
A lány arra vágyott, hogy megérintse. Óvatosan végig tapogassa hideg, nyirkos ujjával, ami az izgalom miatt teljesen leizzadt.
De ezt sajnos nem tehette meg.
Helyette csak bámulta azt az arcot. Igen, határozottan egy olyan példánya az emberiségnek, amit szívesen nézeget az ember mondjuk, ha nem megy semmi érdekes a tévében vagy csak úgy az asztalnál vacsorázás közben.
Teljesen elmerült a gondolataiban és néha túlságosan is gyanúsnak érezte saját magát amiért bámulja, ezért gyakran elkapta a tekintetét, mint valami félénk óvodás.
Szíve mekkorát dobbant, azt talán mindenki hallotta és még látta is, de próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne és nem olvadt volna el, arra gondolva milyen lehet ezt az arcot látni reggelente és a közös gének milyen színű gyermekeket hoznának össze, talán az ő csodálatos kék szemeit örökli vagy a lány zöld íriszét.
Az arca újra megrándult, amiből pontosan tudta a lány mire gondol a személy, akit lopva megfigyelt. Az évek alatt olvasott mind a huszonnégy arcizmából. Szinte biztos volt benne, hogy senki más nem látta a mosolyt, amit leleplezni próbált. De csak próbált...
