That certain unexpected love...

3.

Be mentem órára és kereső tekintettel néztem a másik osztályra.

 -Vajon hol lehet?-kérdeztem halkan.

-Stella? Van valami gond?-kérdezte Will.

-Nem, nincs semmi. Én most inkább ki megyek.-el indultam a kijárat felé.

Kint le ültem a lépcsőre és csak gondolkodtam.
Hol lehet most? Miért nem jött be? 

Miközben az élet nagy kérdésein filozofáltam, észre sem vettem hogy már vége az órának.
Will hangja ébresztett ki az ábrándozásból.

Fel ültünk a buszra egy jó darabig nem szólt hozzám Will, aztán egyszer csak rám nézett és ezt kérdezte.

-Ki az?-nézett rám aranyos de azért kérdő tekintettel.

-Ohm miről beszélsz?-meglepődve kérdeztem vissza.

-Stella...Ismerlek már ahhoz eléggé hogy tudjam, hogy egy fiú van a dologban.-nevette fel.

-Nem, nincs semmi...-fordítottam el a fejem.

-Hát jó, amúgy lesz egy - két új osztálytársunk az A-ból- mondta óriási mosolyal az arcán.

-Kik azok?-kérdeztem érdeklődően

-James, William és Erick-válaszolta.

-És mikor jönnek át?-kérdeztem, feltűnően izgatottan.

-Oh mi ez a hirtelen érdeklődés?-jött hirtelen a kérdés.

-Semmi, semmi. Csak tudod milyen kíváncsi tudok lenni.-rögtönöztem ezt a választ.

-Hát igen. Egyébként jövő héten jönnek.-válaszolta kicsit furcsálva az előző válaszomat.

-Értem. Na akkor holnap tali.-mondtam és meg öleltem.

-Szia Stella!-köszönt el kedvesen.

Mikor haza értem nehezen tudtam magamba tartani a jó kedvemet, amit rajtam kívül nem tudott senki hogy miért is van.
Alig vártam a jövő hetet.

Végre minden nap láthatom majd azt az édes mosolyát, az aranyos kócos haját , hallhatom a hangját. 

A hetem további része úgy telt el ahogy szokott, kivéve egy valamit, azt hogy mindenhol őt kerestem. Amikor meg láttam majd ki ugrott a szívem a helyéről. 

Egyre gyakrabban kezdett be járni az osztályunkba. Valószínűleg szokni akarta a környezetet. Néha váltottunk egy két szót, igaz az alatt az idő alatt nem lehetett le vakarni a mosolyt az arcomról. 

Valami különös érzés fog el ha a közelébe vagyok. És amikor a tekintetünk találkozik, én akkor már az egekben érzem magam.