Novellák

Az ördög karácsonya

Különösen sötét ez az éjjel, és bár halvány csillagok ragyognak a házak fölött, amiket öröm nézni, mindenki érzi, ezúttal csendben kell maradni, próbálni nem hangot adni a csodálatunknak. Egyébként is, teljesen üresek az utcák, egy ember, egy autó sem töri meg a városi csendet, csak egyvalaki kavarja fel az éjjeli ködöt. Ez az ember tetőtől talpig fekete. Hosszú, vékony kabátban jár, kalapját jól a fülére húzza, ne csípje a hideg. Sálja is van, de ez is vékony, biztosan fázik alatta, ezért siet. De nem, ez az ember nem háza melegébe rohan. Elhalad egy lámpa alatt, de nem követi az árnyéka.

Hirtelen megáll, bebámul a mellette lévő ablakon. A kép egy részét ugyan a félig behúzott függöny takarja el, de ettől még tökéletes rálátása nyílik az embernek a bent zajló eseményekre. Ő azonban figyelmen kívül hagyja az üvegen túli dolgokat, a házat kezdi el vizslatni mindent látó tekintetével. Márkás autó parkol a kocsibejáró előtt, maga a lakás is modern, kétemeletes, fekete-fehér monstrum, ami csupán félig-meddig erőszakolható bele a kertváros ezen részének csendes látképébe. Színes égők, mű mikulásszán a háztetőn, giccses girlandok, és a házfalra felaggatott fagyöngykoszorúk kontrasztja ez az egyébként unalmas és szürke kőkerítéssel. Az udvarról a havat elhordták, ahogy ház elől is, a növényekre pedig szürke zacskót húztak, hogy megvédjék őket a hideg ellen. Az ablakok tiszták voltak, lemosták őket az elmúlt napok valamelyikén. Az ember megállapítja mindezt, csak ezután néz túl az ablak üvegén. Odabent egy nagyobb család ünnepli a szentestét, a karácsonyfa roskadozik a díszektől és a szaloncukroktól. Alatta, színesen becsomagolt ajándékok, tökéletes masnival ellátva. A fa körül pedig, a család áll, egy ünnepi dalt énekelve, ami nem jut az üvegen kívülre. Mikor végeznek, a két kisgyerek rögtön szalad, egyesével nézve végig az összes csomagot. A kislány egy babát talál, a kisfiú egy fakardot, rögtön ki is próbálják ajándékaikat. A felnőttek csak átadják egymásnak a csomagokat, a másik arcát figyelve, de ez már csak így megy köztük, az érettek így csinálják.

Az ablakon benéző ember azonban átlát mindenen.

A hazugságon, ami megfertőzi a családot. A két gyerek, illetve a kisfiú és az apuka közötti különbségen. A férfi szüleinek udvarias, ámde kissé megvető pillantásain a fiú felé, és a tényen, hogy őmellette egy szomorú férfi áll, ugyanúgy bámulva az ablakot, akárcsak ő. Bár inkább a kisfiát nézi, semmint a látványos és a felszínen tökéletesnek tűnő családi környezetet. Egy alaposan becsomagolt ajándékot tesz a küszöbre, majd beül az autójába és elhajt. Az ember, meg sem lepődve azon, hogy senki sem vette észre, lassan követte tekintetével a belvárosba induló járművet. Keserű egy történet, de boldogok, egyenlőre. Gondolta az ember, elhagyva az ablakot. Tovább sétált, de most nem állt meg másik háznál. Inkább az utcát nézte. Itt még szép, emeletes házak vannak. Némelyik nemrég épült. Aztán a kesze-kusza villanydróton időzött el a tekintete. Egy buszmegállót is látott, ahol most senki sem állt. Egy fagyott pocsolyát. Elszórt szemetet, amit most rendíthetetlenül zörgetett a szél. Egy szabadságot hirdető grafitit. Rozsdás, kopott festékű kerítéseket. Elszáradt, elfagyott növényeket. És a modern kockaházakat lassan régi, színes házak váltják fel. A sokatlátott, világos cserepeket most belepi a hó, a zsalulécek közül biztonságot adó, narancssárga lámpafény sugárzik ki.

Az ember megállt egy újabb háznál.

Most is jó alaposan megnézte magának az épületet, csak utánna lépett az ablakhoz. A ház kellemesen régi volt, egy apró tornyocska meredezett a tetőn. Nem volt túldíszítve, néhány régi karácsonyi égő volt csak felaggatva a házra. Békés volt, visszafogott, nyugodt mosolyra késztető. Az ember visszapillantott az ablak mögött zajló jelenetre. Egy kisfiú ült a földön, kezében egy hatalmas ajándékkal, épp azt próbálta "kiszabadítani". Két idős állt mellette, mosolyogva nézték ténykedését. Az ember most sem a történéseket figyelte, tekintete elveszett a szoba hátterét fürkészve. A két kis fénykép, egy nőről és egy férfiról, amik előtt egy-egy fehér virágszál és apró ajándék hevert. A nagymama keserű könnyei, amiket a kisfiú és az apja közötti hasonlóság okozott.

Az ember elsétált.

Szegény fiú, gondolta, szegény, ártatlan kisfiú. Fogalma sincs, mekkora fájdalmat okoz a nagyszüleinek azzal, hogy hasonlít a szüleire. Csak hagyjátok, had élje a kis életét még egy darabig, hiszen fájni fog neki, mindegy mikor mondjátok el az igazat. Fohászkodott az ember. Aztán mosolygott egy nagyot, csak úgy, magában, ahogy egy jobb viccen szokás. Hogy is szokták mondani? Ördög fohásza nem ér el a mennyig, de még a pokol kapujáig se? Mondta halkan, bele az éjszakába. Nem hallotta más, csak az öreg villanyoszlop, a Hold és a csillagok.

Az ember egy darabig nem állt meg. Nem időzött el tekintete semmin sem, ahogy haladt a hideg utcán, csak ment, a maga kellemetlenül gyors tempójában.

Kényes környékre ért. Általában gyanús alakok mászkáltak errefelé, de nem kellett túlzottan aggódni miattuk. A környéken élők már tudták ezt, de egy, a belváros kényelméből jövő embert éppen eléggé megijesztettek ahhoz, hogy azonnal visszatakarodjon a luxus felhőkarcolójához. Ezek a srácok csak szabadok akartak lenni, tudta már minden itt lakó. Most azonban az emberen kívűl senki sem járkált arrafelé.

Az egyik sarkon egy szebb ház állt. Az ember ennél állt meg, és rögtön látta, sok évnyi kemény túlóra terméke a ház. Bepillantott az ablakon, de senkit sem látott a karácsonyfa mellett, sem az étkezőben. Az ember előtt hirtelen kicsapódott az ajtó. Az apa lépett ki a házból, mögötte az anyával. Muszáj menned? Kérdezte az anya. Igen. Válaszolt az apa. Mióta megszületett a fiúnk egy közös karácsonyunk se volt. Jegyezte meg az anya. Tudom, és sajnálom. De muszáj mennem. Mondta az apa, majd elindult a sötét utcán, átlépve az emberen. Az anyuka visszament a házba, azonban nem sokára egy újabb fej jelent meg az ajtóban. A fiúé volt, ahogy kipillantott az utcára apját keresve. Csak ő vette észre az embert. Pontosabban azt a homályos alakot amit az emberből látott. Ki van ott? Kérdezte. Senki. Válaszolt neki az ember. Nem hiszem! Kiáltotta a fiú. Hát akkor ne hidd, suttogta az ember, de eddig is azt hitted, hogy ördögök nem léteznek, pedig épp most találkoztál eggyel.

Az ördög továbbsétált.

Mostmár igazán a külvárosban volt, a legveszélyesebb környéken. Repedt falú, betört ablakú, megroggyant házak támasztották egymást. Felborogatott kukák, elszórt szemét, koszos, szűkös utcák. Alig pillantott be az ördög egy ablakon, már ment is tovább, hiszen az ördögnek mind egyformák voltak. Mind szenvedtek vagy szenvedést okoztak.

Aztán megállt egy ablaknál.

De emögött valami más volt, nem csak nyomor és szomorúság. Benézett az ördög, és egy házaspárt látott, a nagyfiúkkal. Nem voltak ajándékaik, sem felvágós arany díszeik, egy fenyőág helyettesítette a karácsonyfát. És nevettek, de az ördög nem értette min. Mindent tudott ezen kívűl, de ezt nem tudta felfogni. Boldogok, de hogy? Miért? Az ördög nem értette, de továbbsétált. Mit számít nekem, gondolta. Befordult egy sarkon. Valami csillogóan fehér állt a szűk utcán. Az ördög tudta, mi az. Felületes vagy, mondta az angyal. Ezért nem érted az ok nélküli boldogságot. Ha az vagyok, hát az vagyok, nem tudsz vele mit tenni, válaszolt az ördög. Éppenséggel tudok, szólt vissza az angyal.

Boldog karácsonyt!

Nyújtott egy fehér, aranyszalaggal megkötött dobozt az ördögnek. Amaz értetlenül vette el, az angyal pedig elrepült, hófehér szárnyaival szállva a fekete égen. Az ördög nézte, ahogy eltűnik a Hold mögött, majd az ajándékára nézett. Erőt vett magán, letekerte róla az aranyszalagot, levette a tetejét. Egy fehér madártoll pihent a doboz alján. Az ördög elgondolkodott egy pillanatra, tényleg csak egyre, majd kezébe vette a tollat. És az angyal távoztával ismét feketévé váló utcát újból fehér ragyogás töltötte meg.

Hölgyeim és Uraim, így lesz ördögből angyal.