Novellák

Aki ottragadt az Örs vezér téren

Az Örs vezér tér. Temérdeknyi nagyra nőtt, szürke kádárkockával körbevett, álló beton, villanyoszlop, repedés, koszos lépcső, fél lábbal már a csődben lévő kisbolt, pékség, áruház, aluljáró. És rengeteg ember. Az aluljáróban kéregető hajléktalanok, a fáradhatatlanul munkálkodó, szórólapot osztogató hívők, és az utcai muzsikusok szomorú és keserű világa. És valaha a zenész is egy volt közülük. Mindig is itt zenélt, soha máshol. Pontosan ugyanazon a helyen, pontosan ugyanakkor. Néha magában morgott, mikor néhány buzgómócsing hívő hangszórón játszott le egyházi énekeket, és nem lehetett dolgozni. Volt, amikor rengeteget keresett, volt, amikor keveset. Volt, amikor elvágyott innen, volt, amikor élvezte. Volt, amikor szomorú volt, volt, amikor boldog. És szép lassan felejtett is. Fogalma sem lett róla, hogy honnan jött, a jövője pedig egyenlő lett a jelenével. De nem különösképpen zavarta. Úgy gondolta, ő mindig is zenész volt, és mindig is zenész lesz, amíg világ a világ, és mindig az Örs vezér téren fog játszani. Az elején még boldog is volt. Élvezte a múlt hiányát és a meglepetés nélküli jövő jóslatát. De aztán zavarni kezdték az egymásba fonódó napok, a sok egymást ismételgető cselekvés.

Elhatározta magát. Egy nap odaállt a Gomba megkopott ablaka elé, előhúzta az aznapi keresetét és halkan susogva négy jegyet vett. Lement az aluljáróba, de most nem köszönt kollégáinak, csupán átnézett rajtuk, mint mindenki más. Magabiztosságot színlelve lyukasztotta ki az egyik vadiúj jegyet. Átsétált a biztonsági őrök között, és felszállt a szinte üres metróra. Eltelt néhány perc, az emberek csak jöttek, a metró lassan megtelt, aztán csipogni kezdtek az ajtók, pirosan villogtak a kislámpák, a fekete-fehér ajtók pedig sorra bezárultak. A metró susogva kifutott a megállóból, szelet hagyva maga mögött.

A zenész a térdét fogva lihegett a peronon.

Próbált arra gondolni, hogy nem csak a lehetőségét fújta el a metró menetszele, hanem a keserűségét is, de ez most nem segített. Végül összegyűrte a kilyukasztott jegyet, felegyenesedett és odasúgta magának: zenész vagyok, és egy zenésznek zenélnie kell. És ennek a zenésznek- mutatott magára- az Örs vezér téren kell zenélnie. Magyarul, semmi értelme bárhová is mennem.

A zenész soha többet nem próbálkozott. Akármikor megfordult a fejében akárcsak a gondolata az elvágyódásnak, kivette a kilyukasztott jegyet a hegedűtokjából és emlékezett.

Aztán találkozott az Emberrel. Ahogy kivált az éjszaka sötétségéből, mintha csak mennybe ment volna, úgy világította meg őt a lámpa sárgás fénye, olyan érzése támadt, hogy minden mozog körülötte. A sors apró részecskéi mocorognak, nevetnek, hogy sikerült összehozniuk egy ilyen nemes találkát. És mindenki más és minden más is tudja, hogy ma valami változik, csak ő és az Ember nem. Komótosan ült le mellé, és csak azért húzta elő és kezdte el számolgatni a pénzét, hogy csináljon valamit.
— Hát te? — Hangja lerántotta a leplet a csendről, és felfedte a zsibongást alatta: az éjszakai levegőt, a szelet, ami halkan fütyült a két épület között, a távoli kutyaugatást, a sokat látott buszok halk sóhajtásait, a távoli vonat vagy éppen a fejük felett elszálló repülő zúgását. De üvöltöttek a fények is: a sárgás  színtől egyszerre tört álmosság a zenészre, és égette ki a szemét, ahogy a molylepkék elkeseredett és viszonzatlan szerelmét figyelte a lámpa iránt. A járművek fehér fénye csak hasította a levegőt, a vörös féklámpák pedig éber fáradtságot árasztottak- halványak voltak, de veszélyt sejtetők. A járda pocsolyáin pedig mintha az összes színes fény egy bálban találkozott volna, hogy kellemeset mulassanak: elmosódtak és összekeveredtek, szivárványt festve a betonra.
— Itt ragadtam — felelte az Ember, elmosva a szivárványt. — Akárcsak te — A zenész ezen elmélázott egy -tényleg csak egy- pillanatig, majd hevesen visszaszólt, némi sajnálattal a hangjában, a fejét rázva:
— Nem-nem, én a döntésem miatt maradtam itt, nem a lehetőség miatt — hazugság árnya hallatszott a hangja mögött, de az Ember rezzenéstelenül szomorú tekintete rávette, hogy elrejtse ezt az árnyékot. Ez az egyetlen mód, amivel meggyőzheti, ezt biztosan tudta. Sok olyat látott már, mint az Ember.

— Tévedés — az Ember hangja nem volt meggyőző. A zenész rögtön rávágta:

— Nem hiszem ­— aprót sóhajtott, ahogyan rájött, maga az Ember sem érti önnön helyzetét. Ahogyan itt ült, a fakósárga lámpafényben, a cigicsikkekkel körbevett füvön, a zenész egy pillanatra valaki másokat látott benne, mint csak az Örs vezér téren elveszett Embert. — Elfelejtetted merre akartál menni, igaz? — Így kimondva kicsit könyörtelenül hangzott, de az Ember, mintha már segített is volna neki, megkönnyebbülten bólintott. — Végignéztem ám néhány próbálkozásodat, barátocskám. Mindig leszálltál. Miért? — Az Ember láthatólag nem gondolkozott el a kérdésen, azonnal rávágta:

— Meggondoltam magam — a zenész elmosolyodott. Közel járt.

— Hmm... ez érdekes. Miért is? ­— Az Ember az eddigiekhez hasonlóan megpróbálta azonnal rávágni a választ, de most elbizonytalanodott és tényleg elgondolkodott a tettein.

— ...Mert nem tudtam, melyik a helyes út. Melyiken érem el legrövidebben a célomat — a zenész nyert. Már csak a bemutató volt hátra. Kacagva felállt, az Ember pedig utánakapott:

— Mit csinálsz? — A zenész továbbra is mosolygott, és odasúgta az Embernek:

— Csak figyelj! — Az Ember értetlenül nézett utána, ahogy felült egy éjszakai buszra, és lassan eltűnt az épületek között. Az első megállónál leszállt, és visszasétált. Az Ember ugyanott ült, ugyanolyan arccal. A zenész várt egy kicsit, de nem tűnt úgy, hogy rá fog jönni. Visszasétált és újból leült mellé. Talán csak lassabb, mint a többiek. — Rájöttél? — Az Ember tekintetéből ugyan messziről sütött, hogy a legkevésbé sem, de azért a hatás kedvéért megkérdezte — Idefigyelj kispajtás — előkaparta maradék két jegyét és igazságosan elosztotta kettejük között.  Az Ember ugyanúgy utánakapott, mint az előbb.

— Mit csinálsz? ­— A zenész biztos volt benne, hogy most még össze van zavarodva, de hamarosan megérti. Vagy legalábbis bízott benne, hogy így lesz.

— Ugyanazt, mint az előbb. Csak figyelj! — Felszállt a buszra, az pedig ugyanúgy elvitte egy megállóra, mint az előbb.

Tizenöt perc. Harminc perc. Egy egész óra. És a várakozó Ember az Örs vezér téren rájött. És a várakozó Tanár a fekete épületek még feketébb árnyékában büszkén elmosolyodott. Tényleg csak lassabb egy kicsit, gondolta.

A Tanár feltette kalapját és elindult a Gomba felé. A négy frissen nyomtatott jegyet begyűrte a kabátzsebébe, mintha mindig is ott lettek volna, az Ember esetéről maradt negyediket pedig a hegedűtokjába tette, a többi mellé.

Másnap este egy újabb ember érkezett az Örs vezér térre.