Novellák

Aki eltévedt az Örs vezér téren

Az Örs vezér tér. Egymáson hányódó galambok, fojtó füstöt pöfögő buszok, a messzeségbe robogó autók, pocsolyák és hévek, villamosok, trolik, metrók, egy talpalatnyi fű, megállók és menetrendek szomorúan lüktető világa. És rengeteg emberé. Az emberek csak jönnek és jönnek. Folyamatosan, megállás nélkül. Felszállnak az egyik buszra, mennek néhány megállót majd leszállnak, talán sétálnak egy darabig, talán vesznek egy jegyet és trolival, metróval vagy villamossal haladnak tovább. Mindenki jön valahonnan és mindenki tart valahová. Sokan tudják, honnan jönnek és hová tartanak. De vannak, akiknek fogalma sincs. És akkor ott az Ember.

Az Ember nem megy sehova.

Egyszer feljött a metróból, és elindult a tér foltozott járdáján, és úgy nézett ki, mint aki pontosan tudja, hová tart és honnan jön. Nagy magabiztosságban ült le egy megálló padjára. A buszra vár, gondolták, akik elhaladtak mellette. De a valóság -mint mindig- más volt. És az Ember csak ült ott, bámulva, mint akinek fogalma sincs, ki ő, honnan jön, és hová megy. Egyszer megpróbált felszállni egy buszra, már szinte fent is volt, mikor meggondolta magát. Megijedt, hogy rossz felé menne a busz, és leugrott, hogy megnézze a megállókat, de mire visszafordult volna, a jármű becsukta ajtaját, és lassan kigurult az Örs vezér térről. Az ember végigkísérte tekintetével a busz lassú mozgását, egészen addig, amíg az el nem tűnt az IKEA oldala mellett. Az ember sóhajtott egyet, majd körbenézett a téren. Meglátott egy trolit, ami úticélja felé tartott. Ezúttal még a felszállás előtt leellenőrizte a megállókat, és színlelt magabiztossággal szállt fel ezúttal is. De aztán eszébe jutott, hogy talán villamossal hamarabb odaérne. Leszállt, de alig indult el a sínek felé, a villamos becsukta az ajtaját, és lassan kivánszorgott a megállóból, egyenesen és megállíthatatlanul tartva a Mexikói út felé. Az Ember megvonta a vállát és visszafordult a troli felé, de addigra az is beindította a motort és megindult a vezetékekkel szabályozott útján.

Leszállt az éjszaka az Örs vezér térre. Az utolsó nappali busz is kifordult a megállóból, megkezdve fáradt útját a végállomása, majd a garázs felé. Az emberek is elpárologtak a térről, ahogy a plázák bezártak, a levegő lehűlt, a nap pedig lebukott a metrómegálló teteje fölött. Az út túloldalán a társasházak ablakainak fénye elhalványult, az aluljáróból is eltűntek az igét hirdető hívők. Az Ember azonban még mindig a füvön ült, a Sugár és az IKEA közötti remekül kialakított téren. Próbálkozott azóta. Sokszor. De mindig visszafordult. Meggondolta magát, néha belső, gyakran külső nyomásra. És azóta el is gondolkodott. Mert valamit a sok próbálkozás közepette elfelejtett. Mikor ideért, kilépett a pirosmetró fekete-fehér ajtaján, még tudta. Akkor is emlékezett még rá, mikor, dacolva az embertömeggel, elindult lefelé az aluljáróba, maga mögött hagyva az isteni kürtőskalács illatot. Amikor felért, még akkor is tudta még. Igen, fellépett egy utolsó lépcsőfokot, és már tervezgette, melyik buszra fog felszállni, mikor meghallotta a gomba árnyékából szóló utcai gitárost. És abban a pillanatban, a gitár hangjával, az énekhanggal, a közeli pékségekből jövő finom illattal, a galambok turbékolásával, és az emberek alapzajával együtt ezt is elfújta a szél. A tervét. Hogy hová megy, és onnan hová akar továbbmenni. És hogy melyik megállót akarja elérni a végén.

Az utcai lámpák sárgás fényéből egy fekete alak vált ki. Az utcai gitáros volt. Megzörgette barna kalapjában a pénzérméket, az Ember pedig beledobta az összes maradék pénzét. Hiszen neki már mindegy volt. Jegyei elfogytak, pénze egyébként sem lett volna elég, és valószínűleg holnap ugyanolyan helyzetben fogja találni magát mint ez a zenész. Ha szerencséje van, szerezhet egy szép kis lakást itt a téren. Hiszen továbbmenni egyébként se lenne értelme. A zenész leült mellé, kiöntve a keresetét a kalapjából. Amint végzett ezzel a bonyolult művelettel, komótosan a fejébe húzta a kalapot és számolgatni kezdte a pénzt.
— Hát te? — Kérdezte, fel sem nézve a matematikából.
— Itt ragadtam — morogta az Ember. — Akárcsak te.
— Nem, nem — rázta fejét hevesen a zenész. — Én a döntésem miatt maradtam itt, nem a lehetőség miatt. Te viszont — itt megállt egy pillanatra, és felnézett az Emberre — te kényszerből vagy itt.
— Tévedés.
—  Nem hiszem. Elfelejtetted, hogy merre akartál menni, igaz? — Az Ember  bólintott.
— Végignéztem ám néhány próbálkozásodat barátocskám. Mindig leszálltál. Miért?
— Meggondoltam magam.
— Hmm... ez érdekes — mosolygott a zenész. — Miért is?
— ...Mert nem tudtam, melyik a helyes út. Melyiken érem el legrövidebben a célomat — a zenész felnevetett, majd felállt és elindult egy éjszakai busz felé.
— Mit csinálsz? — Kérdezte az Ember némileg zavarodottan.
— Csak figyelj! — Azzal előkotort egy régi, rongyos jegyet a kabátja zsebéből, és felszállt a buszra. Eltelt néhány perc, az ajtó becsukódott, a jármű elindult, és eltűnt az IKEA oldalánál. Eltelt negyed óra, és az utcai lámpák fényéből egy fekete alak vált ki. A zenész volt az. Visszaült az Ember mellé.
— Rájöttél? — az Ember csak értetlenül nézett rá.
— Idefigyelj kispajtás — azzal a zenész felállt és előkotort két rongyos jegyet a kabátja zsebéből. Az egyiket az Embernek adta, a másikkal elindult egy éjszakai busz felé.
— Mit csinálsz? — Kérdezte az Ember némileg zavarodottan.
— Ugyanazt, mint az előbb. Csak figyelj! — Felszállt a buszra, az pedig, ugyanúgy mint az előbb, pár perc elteltével kigurult a megállóból, és elindult a Nagy Lajos király útján. Eltelt negyed óra, de semmi sem törte meg a lámpák sárgás fényét. Eltelt fél óra de semmi sem történt. Eltelt egy egész óra, de a zenész nem jött vissza. "Csak figyelj!" gondolkodott magában az Ember. Mit értett azon, hogy "Csak figyelj!"? "Ugyanazt csinálom, mint az előbb"- de hát nem is... . És akkor az ember rájött. Felállt, fogta a zenésztől kapott jegyet, és felszállt egy buszra. És, ami elképesztő, mindegy, melyikre.