Novellák

A fiú

Éppen egy hete történt, hogy találkoztam a fiúval. Február havának 10. napján, hogy pontos legyek. Hiszen a fiú erre igen érzékeny. Meghát, én is az vagyok. Először nem is tudtam a létezéséről. Rossz szokásom, hogy keresem, lázasan kutatom a csendes helyeket, ahol békében tudok írni, több-kevesebb sikerrel. Másik rossz szokásom viszont, hogy nem tűröm az ugyanazt, képtelen vagyok mindig egy helyre menni, muszáj hát váltogatnom. Az egyik ilyen helyem egy erdő. Kicsi is, meg nem is, varázslatos is, meg nem is, ilyen mindenféle. Volt egy időszak, mikor mindenki odajárt, kergették az emberek a szabadságot, mindenki a friss levegőn akart lenni. De, most, hogy minden visszaállt, eltakarodott a sok nép a Kiserdőből, szabadon mehetek oda, amikor csak kedvem és időm engedi. Van ott egy hely, csak úgy hívjuk: A Gödrök. Az "a" csupán a drámai megjelenésért van ott, egyéb szerepe nincs, ígyhát nyugodtan el is hagyhatjuk, ha nem ragaszkodnak hozzá. Szóval itt, gödrök mellett, kidőlt fán, amiben igazából egyáltalán nincs érdekes, mi érdekes lenne egy fában, szóval itt találkoztam először a fiúval. Itt ültem, elmélkedtem, azon a február nyolcadikai, legalábbis azt hittem, hogy nyolcadika, két nappal később világosítottak fel, hogy kilencedike volt, szóval, mint mondottam, éppen némi ihletet próbáltam meg kicsikarni magamból, mikor eszembe jutott, hogy nekem valami halaszhatatlanul fontos  dolgom van aznap délután. Rögtön felpattantam és elszaladtam a legközelebbi buszmegállóba. Három órával sietős távozásom után érkezett meg a fiú. Megállt a kidőlt fa előtt, körbe se kellett néznie, tudta, hogy valaki járt itt. Mikor később megkérdeztem, honnan, azt válaszolta: érezte. Miután megtisztította a helyet tőlem, mint az a paradicsommadár a fészkét a tévében, leült a fára, és idáig tudom a történetet, a fiú eddig mesélte.

Másnap ismét elmentem, ezúttal délután. Ekkor találkoztam vele először élőben. Mert mint később elmesélte, régóta kerülgettük egymást. Ő rég tudta, hogyan végzem a kidőlt fán, bokorban és porban ülés művészetét, énnekem viszont arról sem volt fogalmam, hogy létezik. Aznap én érkeztem hamarabb, ő később. Békében üldögéltem a farönkön, mikor betoppant. Csak azt éreztem, hogy valaki előttem áll. Felnéztem, és szembetaláltam magam rosszalló tekintetével.
— Elfoglaltad a helyem — mondta. Nevetve arrébb csúsztam a farönkön.
— Elférünk itt ketten is — leült mellém, lerakta táskáját a földre, majd csendben nézelődni kezdett. Én nem nagyon figyeltem rá, igyekeztem a könyvemre összpontosítani. Azt hittem egész végig csendben fogunk ülni, ki-ki a saját dolgával foglalkozva, úgyhogy egészen meglepett kérdése:
— Mit írsz?
— Tessék? Mármint, egy könyvet írok. De miért érdekel ez?
— Miért? Baj, hogy megkérdeztem? — ez volt a második benyomásom róla. Az első, hogy egy kicsit beképzelt, úgy hiszi, minden az övé, s most a második, hogy sértődékeny. De persze ezeket nem róhatom fel neki. Mégiscsak gyerek.
— Nem, nem, dehogy. Nem baj, hogy megkérdezted. Csupán meglepődtem. Nem tűnsz olyan kíváncsiskodó alaknak — annak ellenére, hogy nem tűnt annak, az volt, nagyon is. De, úgy látszik, megnyugtatta a válaszom mert elmosolyodott.
— Akkor jó — egy néhány perces csend telepedett ránk. Végül én hozakodtam elő egy kérdéssel.
— Mikor születtél?
— 2008. augusztus tizenegyedikén. 13 éves vagyok — Az utolsó mondatot csak úgy hozzátette, kisegítésként. Erre persze feldühödtem. De nem felejtettem el egy újabb pontot rögzíteni a fejemben a fiúról: rendkívül pimasz tud lenni.
— Igen, tudom, hogy 2008 tizenhárom éve volt, köszönöm — jegyeztem meg feldúltan.
— Akkor jó — itt kuncogott egyet — tudod, nem nézel ki úgy, mint aki jó a matekban, úgyhogy gondoltam, segítek— erre már én is elnevettem magam. Még egy dolog: jó a humorérzéke.
— Egyébként, én is ugyan ezen a napon születtem. Nyilván nem 2008-ban, de augusztus tizenegyedikén.
— Ha nem abban az évben születtél amiben én, akkor melyikben? — csillant fel a szeme. Esélyt kapott, hogy megtudjon rólam valamit, hát kapva-kapott az alkalmon. De azért én cselesebb vagyok ennél.
— Ilyet nem illik kérdezni —koppintottam az orrára. — Egyébként, hanyadik osztályba jársz? Nyolcadikos vagy, ugye?
— Igen — feltűnt, mennyire elcsendesedett, mikor az iskola került szóba. Azért kérdezgettem tovább.
— Vannak barátaid? Vagy te is olyan magányos farkas vagy?
— Nem, nincsenek barátaim.
— Miért nincsenek? Bunkók az osztálytársaid?
— Nem, egész normálisak. Csak engem hisznek őrültnek — erre elképedtem. Bármi mást mondhatott volna, de megbízott bennem, és elmondta az igazat. Egy idegennek, akivel aznap ismerkedett meg. Ó, a gyermeki naivitás.
— Miért?
— Mert szerintük olyan dolgokat látok, amik nem léteznek.
— Miket látsz?
— Épp most? Hát például, ott van egy bálna. Felmászott a fára — mutatóujjával a lombkoronára mutatott. Én is felnéztem. Először keresgéltem azt a bálnát, hátha meglátom, a szemem majd belefáradt. És akkor vettem észre. Ott volt, a hátát kiadta egy faág, mellső uszonyát egy falevél, torkát a kék ég, amelyet körbezárt a sűrű lombkorona. Már egy ideje néztük a bálnát, mikor megkérdeztem:
— Te, ez nem egy cet inkább? Egy kicsit szögletes a feje ahhoz, hogy bálna legyen — erre bezzeg elképedt a fiú. Felpattant és hitetlenkedve megkérdezte:
—Te is látod?!
— Persze, hogy látom. De mond csak, biztos, hogy bálna ez?
— Persze, hogy az. Mi más lenne?
— Most mondom. Cet.
— Hát.. — vakarta meg a fejét — az attól függ, hogyan néz ki egy cet — erre persze nagyot nevettem, de ő is, velem együtt. Akkor aztán felpattant a fatörzsre, és elkiáltotta magát:
— Vigyázz! Jönnek a tatárok! — erre felugrottam én is mellé, egy fabotot forgatva.
— Már csak ketten vagyunk, a többiek mind elmenekültek! Mit tegyünk? —erre ő is felkapott egy husángot, és elszánt tekintettel nézett a szemembe.
— Természetesen harcolunk! S ha kell, hát meghalunk a hazáért.
— Megéri ez?
— Hogy mondod? — nézett rám hitetlenkedve, szerepéből kiesve egy pillanatra.
— Mármint, ha már meg kell halnom, tudni akarom, hogy megéri e a haza a halált.
— Ha szereted a hazát, megéri. Ha azt akarod, hogy a gyerekeid magyar földön nőjenek fel, megéri. Ha semmit sem jelent neked az a szó, hogy "magyar", nem éri meg.
— Hát, ha csak ez kell — azzal szembe fordultunk a képzeletbeli tatárokkal, lerohantuk őket, és -természetesen- győztünk. Végül is, ki az a bolond, aki képzelt ellenfél ellen veszít? Mikor végeztünk a tatárok lekaszabolásával, lihegve ültünk le a farönkre.
— Érdekes — szólalt meg — te vagy az idősebb, mégis, úgy látszik, jobban szeretem nálad a hazát — újabb dolog, amit megjegyezhetek: ez a provokatív stílus, amellyel megpróbál felhergelni annyira, hogy versenyezzek vele. Nem a nyugalmamról vagyok ismert, de egy ilyen ezeréves trükknek nem dőlök be.
— Hát igen, úgy látszik, ebben felülmúlsz engem — erre összeráncolta a homlokát, és nem álltam meg, elnevettem magam. De bizony nevetett ő is. Így játszottam a fiúval. Nap nap után.

Már eltelt egy hét. Sok mindent tudtam meg a fiúról. Például utálta az esőt. De csak azt az esőt, amelyik a járdára meg az útra esett, az erdőbe hullót szerette. Igen, a fiú az embereket is utálta. Legalábbis egy részüket. Engem nem utált, sőt, szerintem kifejezetten jól elvoltunk. Egyszer megkérdeztem, hogy van e más, akivel jóban van, mint velem. Azt válaszolta, nem, nincs. Mire megkérdeztem, vannak-e szülei. Erre nem válaszolt. Mert igen, szokásává vált, hogy a kényes kérdéseimre nem válaszol. Az egyik délután csendben ültünk a fánkon, elmerengve, ahogy szoktuk mostanában. Volt egy kérdés a fejemben amit fel akartam tenni neki, már régóta, de nem tudtam, nem akartam elrontani a jelenlegi kapcsolatunkat. Aztán rájöttem: ha egyetlen mondat tönkre tenné a barátságunkat, akkor valószínüleg ez sohasem volt igazi barátság.
— Mondd csak — kezdtem bele óvatosan — az osztálytársaid őrültnek néznek, de te is annak hiszed magad? — egy percig hallgatott, már azt hittem, nem fog válaszolni, és úgy tesz, mintha nem is hallott volna semmit. De aztán megszólalt, halkan, de meglepően határozottan.
— Nem. Én tudom magamról, hogy nem vagyok őrült.
— Lebecsülöd a körülötted lévő társadalom erejét — ráztam a fejem — Ha a társadalom bűnösnek hisz, bűnös leszel. Ha a társadalom őrültnek hisz őrült leszel. Ez, sajnos így működik.
— Tudod — szólalt meg hosszú csönd után — a különbség közted és énköztem annyi, hogy engem csak őrültnek hisznek, de te őrült is vagy.
— Tényleg? — kérdeztem — És miből gondolod, hogy őrült vagyok?
— Abból, hogy olyat látsz, olyannal beszélgetsz és barátkozol, ami nem létezik.
— Miért, mi az ami nem létezik, de én mégis látom? — kérdeztem.
— Én. — S azzal egyedül találtam magam a fán üldögélve.