Alone | Itachi ff. [Befejezetlen]

1.

A szerelem valami olyasmi, amit nem lehet szavakkal leírni, amit csak akkor érthetsz, ha megéled. Az érzés, ami sajnos nem jön el mindenki életében, vagy csak nem teljesedhet ki. Ha mégis eljön a pillanat, akkor azt meg kell ragadni. Nem hagyhatjuk csakúgy elúszni, mert lehet soha többet nem jön el...

Vetette papírra újabb, és újabb gondolatait, majd amint át olvasta, nagy lendülettel szakította ki a jegyzetfüzetéből. Szemöldök ráncolva kopogtatta tolla végét az üres lapon, ami csak arra várt, hogy betűk kerüljenek rá. De hiába, Katsumi feje az ürességtől kongott, és a gondolatok messze kerültél el azt. Letéve a füzetét egy kis gondolkodás után, magához húzta a lábait, és a térdén pihentette a fejét. Az ablakot bámulta, amin a redőny sötétítette be a kicsi és szegényes berendezésű szobát. Pár napsugár mégis beszűrődött, és kicsiny fénye világított rá Katsumi kis sarkára, ahol mindig kuporgott, regény írás közben. Végül felkontyolva éjfekete haját állt neki újra az írásnak. Felkapva a tollát kezdte körmölni a kiolvashatatlanul kacskaringós betűket:

Szeretném, ha szeretnének. Mindig is a nyomorúság üldözött, szeretném, ha ezt az egy dolgot megadná nekem valaki...

- Ez így nem jó! – temette arcát a tenyerébe, miután a kitépett lap, összegyűrve a többi papír között landolt. - Nem tudok írni – emelte fel a fejét, majd maga mellé tette a
füzetét — szeretnék egy szerelmes történetet írni, de hogyan is tudnék, ha még megsem tapasztaltam...
Erőt véve magán, a fürdőbe sétált. Az arcára került hideg víz kissé felébresztette, majd mélyen a tükörbe nézett. Szemei alatt karikák éktelenkedtek, minden napos álmatlansága miatt, amit az aggodalom váltott ki. Érzelmektől megterhelt arcát bámulta hosszas perceken keresztül, mintha csak a válaszokat várná, a kérdéseire.
Lassú léptekkel sétál vissza a szobájába, majd elhelyezkedve a kis ,,író sarkában", újra a kezébe vette a holmijait. Egy újabb neki futásnak indult volna, de a mobilja csörgése ezt megzavarta. A képernyőn a bátyja nevét vélte felfedezni, majd egy sóhaj után fel vette neki.

- Igen? – szólt bele unottan a készülékbe, mivel már szeretett volna visszatérni az íráshoz, nehogy megint elússzon egy jó ötlete. A vonal végén csak halk hangokat hallott, de senki sem szólt bele. - Haló? – kérdezte egy fokkal nyugtalanabb hangszínben. A vonal minősége elnyomta a túloldalon nyüzsgő emberek beszélgetését, és Katsumi csak értelmetlen zajokat hallott ki belőle.

- Katsumi – szólt bele elhaló hangon a bátyja. Mintha torkán akadtak volna a szavak, egyszerűen nem tudott kimondani ennél többet.

- Deidara, mi van?! – Katsumi idegei nem voltak kötélből, és ezt a bátyja is nagyon jól tudta. Nem is húzta volna eddig az időt, ha nem valami nagyon nagy baj történt volna. - Mi történt? – emelte feljebb a hangját, miközben már szorította a készüléket a füléhez.

- Anya... – kezdte szipogva, Katsumi pedig tűkön ülve várta a folytatást.
De az nem jött helyette megint csak a zajok maradtak.

- Mondd már! – hangján egyre jobban hallatszódott az aggodalom, ahogy egyre erősebben nyomja a mobilt a füléhez. - Mi van anyával?

- Meghalt – mondta ki ezt az egyetlen, fájdalmas szót, amit csend követett. Katsumi hirtelen elhalkult, és ahogy az előbb Deidarának, úgy neki sem jöttek szavak a nyelvére. Úgy érezte még a szíve is kihagyott egy ütemet, ahogy meghallotta bátyja szavait, és csak hatalmas szemekkel bámult maga elé. Egy könnycsepp folyt végig az arcán, majd az állán lecsöppenve száradt Katsumi fölsőjén.

- Ez nem lehet igaz – suttogta maga elé.
- És mikor? – Mintha nem hitt volna a saját fülének, úgy hangzott a kérdése. Ahogy Katsumi várta a választ, úgy tűnt Deidarának így kimondva sokkal nehezebb.