A Sárkány ügyvédje

1. fejezet - Ítélet

A Minisztérium folyosóján olyan mélyreható csend honolt, hogy még a saját szívverését is hallotta. Egyedül ült a hosszú padon, varázslatokkal leláncolva. Kínzó lassúsággal teltek a percek, mintha vánszorgott volna az idő. Hideg volt, néha még egy-egy légáramlat is végigsuhant a folyosón és a vékony rabruha alá is beférkőzött a csontig hatoló, dermesztő érzés. Borzongott, már maga sem tudta, hogy a félelemtől vagy a hidegtől van-e így. Keze és lába teljesen elgémberedett, de nem mozdult meg, némán maga elé bámult. A sakktáblaszerű járólaptól már a szeme is káprázott, néha teljesen bele is feledkezett a négyzethálók tengerébe - Ilyenkor egy pillanatra elfelejtette, hogy hol is van, de aztán történt valami, és újra visszatért a valóságba.

Ezúttal is kinyílt egy ajtó, ütemesen kopogó léptek zaja hallatszott valahol, s gyorsan el is halkult. A fiatal férfi idegesen felkapta a fejét, kihúzta magát, mintha nem is okozna gondot a várakozás. Felöltötte az unott, türelmetlen aranyvérű varázsló arckifejezést, de valójában nem így érzett. Nem érte jöttek – gondolta kissé megkönnyebbülve.

Tejfölszőke haja a homlokába hullott, bár nem tűrte el, ahogy szokta. Szíve még mindig szaporán dobogott, izmai görcsbe rándulva várták, hogy végre felállhasson, azonban senki sem jött, hogy elvezesse és megkezdődjön a tárgyalása. A gyomra ökölnyire zsugorodott, háta bizsergett, becsukta a szemét, hogy ne kelljen látnia a fekete-fehér, kínosan tisztára súrolt négyzetek tengerében visszatükröződni a saját megtört arckifejezését.

Félelem – ez volt az egyetlen érzés, ami ebben a pillanatban átjárta az egész lényét. Voldemort halálfalóitól az Azkabanig vezető útja cseppet rögös volt. A szürke szemek fénytelenül tekintettek előre, olyanok voltak, mint a szürke vulkáni hamu, alattuk sötét karikákkal. Draco Malfoy még nem tudta, milyen sorsot szánnak neki. Börtön vagy halál – nem volt több választási lehetőség.

Számított is rá, hogy ez fog történni – vágott egy fintort keserűen. Csak néhány rossz döntés kellett hozzá, s naiv, befolyásolható fiatalként már el is kötelezte magát a legsötétebb hatalom mellett. Viszont semmi sem hasonlított a mesére, az ígéretre és eszmékre. Halálfalóként a belső körökben, amihez apja révén egészen Voldemort haláláig tartozott, mindent tudtak róla; erősségeit, gyengeségeit, félelmeit, s utóbbiakat fel is használták ellene. Persze ellene fordították ifjú naivitását is. Túlélés – ez volt az egyetlen dolog, ami mozgatta most a halálfalósereget, így akár egymás ellen is képesek voltak vallani.

Draco ökölbe szorította a kezét. Az egy hónapnyi rabságot nehezen viselte, de még ez is csak egy csepp volt ahhoz képest, amit halálfalóként kapott. Az elmúlt évekből csak a rettegést ismerte, és ez megdermesztette józan gondolatait, nem volt mersze elfutni. Megremegett a merev vasbilincsbe szorított csuklója, s a vastag lánc hangja visszhangot vert a folyosón.

Hiába húzta ki magát, hiába nyomta el a kellemetlen érzéseket, akkor sem tudott változtatni helyzetén. Torka kiszáradt, s a tehetetlen düh szorongatta, fojtogatta. Mellkasába furcsán belenyilallt az éles fájdalom. Megijedt ettől, zihálva vette a levegőt, mire az érzés kínzó lassúsággal elmúlt. Szíve továbbra is hevesen dobogott a torkában, látható volt az ütemesen lüktető ér a nyakán.

Miért történt ez vele? Hiszen alig volt tizenhat éves, amikor megkapta a jegyet. Ugyan most már felnőttnek számított a varázslók törvényei szerint, de a valóságban egy tudatlan gyerek volt még akkor. Az elvek, ideák, amiket belésulykoltak, érvényüket vesztették, az élete egyszerre céltalanná és irányíthatatlanná vált. Nem tudott már semmiben sem hinni, még önmagában sem. Hit... Mégis miben kellett volna hinnie? Semmi biztos pont sem volt az életében.