Once upon a time

Kémiaórák

Mert ezek az órák egyszerre voltak fantasztikusak, félelmetesek és érdekesek. Kilencedikben, legelső tanóránk a kémia volt, ahol megismertük a tanárurat, fehér laborköpenyében akár egy professzor, akit az Eltéről szalajtottak. Fogalmunk sem volt az elkövetkezendő két év mit fog tartogatni számunkra. A kémia eleje nem tűnt nehéznek, majd egyre jobban vesztünk el az atomok felépítésében, és ahogy haladtunk tovább az anyaggal, úgy estek ki a versenytársak, akik feladták a mérkőzést. A tanár is tisztában volt azzal, hogy a csapat jó néhány tagját elvesztette, és már soha nem fog a kémiával törődni. Ők csöndben jegyzetelték, amit a tanár kivetített órán, és néha, ha műveltek valamit, a tanárúr rögtön kiszúrta, volt, hogy tett egy-két megjegyzést. A kémia tanár feleltetési módszere egyszerű volt, amit egész jól ki is tudtunk logikázni, mikor nagyjából kik jöhetnek szóba felelésnél. Szimplán a dátumot alkalmazta a tanárúr, abból kivont, összeadott, szorzott, osztott, fejben két másodperc alatt kifejezete a másodfokú egyenletből az ismeretlent és már szólította is a felelőt. Aki vagy tudta, vagy nem az anyagot. A másik, amit a tanárúr mindig mondogatott a „húsz forintos kérdés", ha arra adtál egy jó választ, akkor a kettes szintet ütötte a tudásod, egy vállveregetést megérdemeltél. És a jó öreg örökké meg nem szűnő mondat, amit azóta is mindenki hajtogat, és ha meghallod valakitől a folyosón, a tanárúr azonnal eszedbe jut garantáltan, a bűvös kijelentés, ami tanár védjegye lett már az évek alatt „Van egy egyszerűbb a kémiánál? Nincs!". Aztán a kémia nehezebb vizeire eveztünk, ahol már mind fuldokoltunk és mentő mellényre volt szükségünk. Csodák, csodájára, sikerült mindannyiónknak túléni, év végén pedig azok szeme előtt, akik nem kémiával akartak tovább menni, ott lebegett az öröm, hogy véget ért, és „mindent tud", papíron legalábbis, és a tanulásra szánt idejének fele felszabadul majd következő évre, és bár a tantárgy mellett kevesen tartottak ki a végsőkig, de a tanárurat mind imádtuk és a szívünkbe zártuk, és csak úgy emlegettük mindig, „a legenda".