Once upon a time

Bizonytalan Boldogság

Az élet sokszor úgy érezzük számunk írja a legrosszabb forgatókönyvet, fõleg a szerelem terén. A fájdalom az élet legnagyobb tanító mestere, és az õ próbáit kiállni a legnehezebb. Nem sokán tudják, hogyan kell tanulni a fájdalomból, vagy épp csak nem hiszik el, hogy lehet belõle tanulni. A fájdalom rossz, ezt gondoljuk mind. De ahogy az örömöt úgy a fájdalmat is meg kell élni, nem futhatunk el elõle.

Én sem tudtam hogyan kell szembenézni a fájdalommal és tanulni belõle míg nem jött egy lány és vágta hozzám az igazságot.

Hónapokkal korábban egy kapcsolatom véget ért. A lány, akibe azonnal beleszerettem még gólyaként egy buliban megcsalt engem. Szörnyû érzés volt. A srácot a pusztulásba akartam küldeni, a szerelmemrõl pedig nem tudtam mit gondoljak. Borzalmasan fájt, amit tett. De õ volt számomra az egyetlen ember, aki úgy éreztem úgy szeret ahogy vagyok, és nem akartam õt elengedni. Kész lettem volna megbocsátani ezért a hibájáért, de õ szakított velem és a másikat választotta. A világom összedõlt, azt hittem örökre. Lezuhantam a mélybe, nem volt kapaszkodóm, nem volt senkim. Tudni akartam miért, miért nem szeret már többé. Néhány evés és ivás nélkül el telt nap után erõt vettem magamon, és elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább és cselekednem kell. Ráírtam arra a barátnõjére, aki nem gyûlölt engem. Kiöntöttem neki a szívem, minden bánatom és fájdalmam leírtam õ pedig meghallgatott engem, és megígérte, hogy amit tud, azt megteszi. A helyzet nem sokat javult, még sem voltam hajlandó feladni és hittem abban, hogy visszafog hozzám jönni a szerelmem. Teltek a napok, és néha úgy tûnt igenis van remény. Majd ledöntött a lábamról egy betegség és egy teljes hónapot otthon töltöttem.

Közben a lánnyal, aki meghallgatott engem, beszélgetni kezdtünk, megismertem õt és õ is engem. Más volt, mint a többi csaj, akikkel eddig találkoztam. A világot máshogy látta, mint az emberek közül bárki is. Egyre többet beszélgettünk, és egyre jobban megakartam õt ismerni. Találkozni is akartam vele, de a betegség az utamba állt. Közben a szerelmem, akit nem tudtam elengedni néha feljött hozzám, vagy délutánonként sétáltunk. Hittem abban, hogy visszafog jönni hozzám, hiszen két és fél év együttlét nem kevés idõ. De nem történt semmi, és kezdtem feladni a reményt. Aztán már bosszantott, maga a tény, hogy ez a lány létezik, kiakartam törölni az emlékét a fejembõl. Örökre. Dühös voltam, rá és a világra. Mégis bármikor írt nekem azonnal megnyitottam a chatet, vagy csak azon kaptam magam, hogy folyton fent vagyok és várom, hogy írjon nekem. Mert tudtam, hogy írni fog. De mindeközben azzal a lánnyal is sokat beszéltem, akinek kiöntöttem a szívem hetekkel korábban. Volt, hogy hajnalig beszélgettünk és nem akartam, hogy elmenjen aludni, esdekeltem, hogy maradjon velem még egy kis ideig.

Belezavarodtam az érzelmek hálójába. A lányt többször akartam látni, nem volt elég az a sok kép, amit kikönyörögtem hogy magáról küldjön Snapchaten. De a szívem akkor is visszahúzott ahhoz a személyhez, akit több mint két éve szeretek. Nem tudtam, vagy inkább nem voltam hajlandó õt teljesen kitörölni a fejembõl és a szívembõl. De senkinek, még magamnak sem akartam bevallani. Majd végre kilábaltam a betegségbõl és azonnal arra kértem a lányt, akivel nagyon szerettem addigra beszélni, hogy találkozzunk.

Moziba mentünk. De nem tudtam ott lenni vele teljesen. Mindig eszembe jutott, hogy mással is lehetnék itt. Nem a lánnyal volt a baj, hanem velem és az érzéseimmel. Sosem hagyta, hogy csönd legyen sokáig közöttünk. De nem sokszor tudtam rá figyelni, az agyam befogadta, amit mondott, és reagáltam is rá, de lélekben nem voltam ott, csak néha. A film közben eszembe jutott, vajon mi lenne a reakciója, ha átölelnem. És én hogyan reagálnék? Akarnám ezt, egy másik lányt magamhoz húzni, és beszívni a parfümjének bódító illatát?

Nem tettem semmit, viszont ahogy õ is úgy én is loptam az õ kajájából. Kétszer is.

Miközben a hévre vártunk, elvette a sapkámat. Ezzel kizökkentve az agyalásból. Hiába kértem nem akarta visszaadni. Csak ördögien vigyorgott rám. Akárhányszor a sapkáért nyúltam eltartotta a kezét. Visszakellett tõle lopnom. Ezekben a pillanatokban õ is és én is mosolyogtunk.