Tiltott Vallomás || Ateez Yeosang ff. ||

2. fejezet

A hír már így is felcsigázta az érdeklődésemet, de így meg már teljesen biztos voltam benne, hogy menni akarok. Kilenc éves koromig éltem Koreában, majd a szüleim új állást kaptak az Egyesült Államokban, így New Jeresey-be költöztünk. Sose szerettem volna elköltözni, de visszaköltözni, már nem volt lehetőségünk. A szüleimet ide kötötte a munkájuk, engem pedig természetesen nem engedtek egyedül sehova.

- Jövőhét elejéig van lehetőségük jelentkezni. Az eredmények jövőhét pénteken lesznek nyilvánosak. A szerencsések, akiket kiválasztunk a jövő hónap elején fognak indulni Szöulba. Sok sikert. – mondta, majd ezzel lezárta a meetinget. Mivel mi Alice-szel az ajtóban álltunk, hamar visszaértünk a helyünkre. A helyemre ülve kicsit elmerengtem. Szétnéztem az asztalomon. Tele volt növénnyel, papírokkal, vázlatokkal és persze családi képekkel. Közülük kézbe vettem a kedvencemet. Az a tipikus családi kép volt, amit egy fotó stúdióban csináltatnak az emberek. A szüleim mögöttem és a tesóm mögött álnak, miközben (a sajnos időközben elhunyt) kutyusunk az ölemben fekszik. Ez volt az utolsó képünk így közösen. Mióta én és az öcsém elköltöztünk otthonról, mindannyian annyira elfoglaltak voltunk a munkánkkal, hogy évek óta nem tudtunk sort keríteni egy újabb családi képre. Természetesen az asztalomon helyet kapott a legjobb barátnőmmel készült képünk is, amit még otthon, Incheonban készítettünk. A kapcsolatunk azóta sem változott, csak a videóhívások hosszúsága. Mióta ő is elkezdett dolgozni, természetesen éjjel-nappal ezerrel gürizik, hogy lépést tudjon tartani a munkatársaival.

- Sora, már megint nem figyelsz rám – bökött meg Alice.

- Bocsánat – mosolyogtam rá bocsánat kérően.

- Most tették ki a papírt – mutatott a hírdető falra. Mire oda értem, hogy én is felírjam a nevem, már öten megelőztek. Kíváncsi vagyok, hogy mennyi érdeklődő lesz egy lehetséges végleges munka iránt. Miután ezzel megvoltam, Alice-szel folytattuk a megkezdett munkánkat.

Mire mindennel végeztünk, már sötét volt kint. Szerencsére a nyár még csak most kezdődik, itt New York-ban, így még így késő este is kellemes az idő. Barátnőmmel nem siettünk. Ráérősen beszélgettünk a legközelebbi metró megállóig, majd ott búcsút intettem neki, és a kocsimhoz indultam. Már jócskán vacsoraidő volt, mire haza értem. Egy kis lakást béreltem fél órányira a munkahelyemtől. Szeretek itt élni. Nyugodt környéken van, de mégsincs az egekben a bérleti díj. Egy kis visszafogott lakás ez. Van benne egy hálószoba, fürdőszoba, a konyha és a nappali pedig egybe van nyitva, amit csak a konyhasziget választ el egymástól.

A lakásba belépve egyből a konyha felé vettem az irányt, majd főzés közben felhívtam a szüleimet. Elmeséltem nekik, hogy milyen lehetőséget kaptam.

- Biztos vagy te ebben Sora? – kérdezte aggódóan édesanyám – hiszen évek óta nem voltunk otthon.

- Biztos vagyok benne. Jang-mi-val is tartom még a kapcsolatot. Sokat szoktunk beszélni. Szinte olyan a koreai tudásim, mint amilyen volt annak idején.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam.

- Tudom. De nem kell aggódnotok. Nagy lány vagyok, tudok magamra vigyázni.

- Tudjuk mi ezt – szólt bele apukám is a telefonba – csak féltünk.

- Nem kell. – zártam ezzel le a témát, majd a tesómról kezdtünk el beszélgetni. Megtudtam, hogy találkozgat valakivel, már egy ideje, de a szüleimnek még nem hajlandó bemutatni őt, mert állítása szerint „elüldöznék". Hát igen, annak ellenére, hogy jól beilleszkedtünk az amerikai közösségbe, a szülők „beleszólunk a gyerekeink életébe" eszme meg maradt, amivel ki tudnak minket kergetni a világból, de megpróbálunk nem foglalkozni vele. Egy majdnem egy órás beszélgetés után köszöntünk el egymástól, majd végre nekiáltam az addig készített lasagnenak. Hetente egyszer fel szoktam hívni a szüleimet, egy hosszú beszélgetésre, így biztosan nem feledkezünk meg egymásról (anyukám szerint). Ezen kívül általában csak rövid sms-eket szoktunk váltani. A tesómmal csak ritkán beszélünk. Nem váltunk el haragban, de nem is keressük egymás társaságát. Nem ragaszkodunk egymáshoz. Persze, ha valamelyikünk bajba kerül, a másik rögtön ugrik. A testvéri szeretet és féltés azért még mindkettőnkben megvan.