𝑻𝒆𝒂𝒄𝒉 𝒎𝒆 -𝓢𝓵𝓸𝔀𝓵𝔂- ᴍʀ. ᴍᴏᴏʀᴇ

8. Elhagyott napló

Sziasztok Kedves Olvasók!
Kicsit késve, de elhoztam a következő részt. Remélem tetszeni fog. 🙈
***

Egész este forgolódtam, a naplóm miatt. Mégis, hogy lehettem ennyire hülye, hogy elhagytam? Miért vittem egyáltalán suliba? Ha Lenah találja meg, nekem végem.

Nem aludtam semmit egész este, így másnap elég nyúzottan keltem fel.

Apa hála istennek nem faggatott sem reggelinél sem az út közben. Mosolyt erőltetve pusziltam meg és intettem neki, mikor kiszálltam az autóból.

Nem bírtam bemenni az első órámra. Ellógtam, ahogy a másodikat is. A WC egyik fülkéjében a falnak dőlve ültem és próbáltam túlélni a napot. De a gondolatok utat törtek és éreztem, hogy folynak a könnyeim. Rettegtem attól, hogy vajon ki, és hogy fogja tudtomra adni, hogy megtalálta a naplóm. 

Különböző forgatókönyvek cikáztak a gondolataimban. Lenah kiplakátolja a naplólapok másolataival az iskolát, valaki felolvassa a hangosbemondóban, esetleg a suli újságban jelenik meg belőle pár részlet. A jól ismert gombóc a torkomban és a gyomromban is újra materializálódott. Némán törölgettem le a könnyeket.

~ Nem tudtam mozdulni. Ez volt az első dolog, amit realizáltam. Ezt követően pedig azt, hogy nem látok. Egy pokolian sötét helyen voltam és csak egyetlen helyen jött be fény, egy apró résen keresztül, ahonnan hangokat is hallottam. Fogalmam sincs, hogy hogy kerültem erre a sötét helyre. Minden olyan homályos volt. Suliban voltam, Lenah-val veszekedtem, majd Ő elviharzott ott hagyva engem a parkolóban. Ezután felébredtem. Nem emlékeztem másra. A fejem fájt, kótyagos voltam és nem tudtam mozdulni. Mégis, megpróbáltam felkelni a hideg földről. Legalábbis úgy gondoltam, hogy földön fekszek. A padló nagyon hideg volt, nem éreztem a végtagjaim. Nem tudtam rendesen megmozdítani sem a kezeim, sem a lábaim. Ekkor vettem csak észre, hogy össze vannak kötözve. A pánik kezdett rajtam eluralkodni, ahogy kezdett kitisztulni az elmém. Kényszerítettem magam arra, hogy megnyugodjak. Pánikolással semmit sem oldok meg. Nagy nehezen a réshez kúsztam, amin kikukucskálhattam oda, ahonnan a fény jött. Először elvakított a hirtelen jött fény, majd amint hozzászoktam két pár cipőt pillantottam meg, amik fel alá járkáltak. ~

Kopogás szakított el az emléktől. A könnyek csak folytak és folytak. A levegőt szinte kapkodtam és nem tudtam abbahagyni.

- Jól vagy? - kérdezte egy aggódó hang a WC ajtajának másik oldalán.

Nem tudtam megszólalni. Egyszerűen nem ment, csak arra tudtam gondolni, hogy valahogy levegőhöz jussak. Nem értem miért jutott eszembe ez az emlék. A gyomrom apróra zsugorodott, és csak halványan hallottam egy ismerősnek tűnő hangot.

- Hívjak segítséget?

Összeszedtem minden erőmet, hogy reagálni tudjak neki.

- Jól vagyok - szólaltam meg, hangom rekedtségétől alig hallhatóan.

- Biztos? - hallottam hangján az aggodalmat.

Még mindig ismerősnek tűnik a hangja, de erre ebben a helyzetben kevésbé tudtam figyelni. Úgy éreztem mintha a szívem szorongatná valaki. A mellkasomra pedig mintha ráültek volna. A levegővétel is nehezen ment.

Azt hiszem most fogok meghalni.

A könnyek hosszú perceken keresztül csorogtak le az arcomon, a testem pedig úgy éreztem ellenem dolgozik.

Újra és újra átéltem azt az emléket és nem tudtam, hogy szakítsam el magam tőle.

A térdem felhúztam és erősen magamhoz szorítottam.