A Bűn Rabja

Nyugott beszélgetés

"Rosalie Anderson?"

"Te?"

"A segítségére van szükségem de nem maradhatunk itt."

"Már bocsánat de a szüleim arra tanítottak, hogy ne beszéljek idegenekkel." - néztem rá a kávézóban felbukkant fura alakra.

"Akkor most mit csinálsz?" - kérdezte öntelten.

Nyelvemet szám oldalának nyomtam bosszúságomban.

Hogy mer így beszélni velem?

"És amúgy is, nem segítek sorozatgyilkosoknak." - húztam ki karomat szorításából majd ellépve mellette elkezdtem tovább menni lakóépűletem felé.

"Nem vagyok sorozatgyilkos." - nyult a csuklóm után és gyengéden megfogta. Megálltam lépteimben és a vállam fölött visszanéztem rá majd tetőtől talpig végignéztem rajta egy biráló tekitettel.

"Pedig úgy nézel ki mint egy." - vontam meg vállam és indultam el megint.

"Az előbb azt mondtad, hogy a szüleid arra tanítottak, hogy ne beszélj idegenekkel."

Szavai hallatán megálltam.

Mit akar ezzel mondani?

Mikor észrevette, hogy figyelek tovább folytatta.

"Az elrablásod előtti vagy utáni "szüleidről" beszéltél?"

Szavaitól mintha megállt volna az idő körülőttünk, még az eső is mintha lassított felvételben esne. Csak álltam még mindig háttal neki.

"Honnan tudsz erről?" - ezek voltak ez egyetlen szavak amiket meg tudtam fogalmazni az agyam ködösségében.

Az eső halk morajában lépéseket hallottam magam mögül.

Ez nem volt rendben. Senki sem kellene, hogy tudjon erről. 4 év. 4 évig azt hittem megszabadultam a múltamtól.

"Tudok egyet s mást. De a segítségedre van szükségem." - hallottam közzelebről a hangját.

"Nem. 4 éve menekülök a múltam elől és eddig elégé jól csináltam. Nem akarom, hogy miattad mindent elveszitsek és újra a rendőrők radarjára kerüljek." - mondtam hidegen.

Megint elindultam a lakóépűlet felé. Már olyan közel volt.

Csak pár lépés.

"Nem én tettem." - hallottam meg megint hangját a hátam mögül.

"Mi?" - néztem hátra egy kérdő tekintettel.

"Nem én öltem meg azokat az embereket. Valaki rám akarja kenni." - nézett le a földre. A haja vizes volt.

Úgyan abban a ruhában volt mint korábban azzal a különbséggel, hogy most nem volt rajta a kapucni. Sötét barna haját teljesen eláztatta az eső. Attól függetlenül, hogy vízes haja az arcába lóg, tekintetem éles állkapcsára esett.

"És tudom, hogy tudnál segíteni."

Hirtelen felnézett és tekintetünk találkozott. Barna szemei mintha ragyogtak volna az utcafény alatt.

Szép szemei vannak. Miket beszélek? Fokuszálj!

Egy ideig csak egymás szemébe nézve álltunk a zuhogó esőben.

Ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna akkor biztosan elkérném a telefonszámát.

"Sajnálom de nem tudok segíteni." - mondtam sajnálattal a hangomban. Igazán akartam de nem lehetett. Ha segítek neki, még ha ártatlan is, engem is kivégeznek.