Auschwitz-i Hamupipőke

4.

Luke

" A gondolataim főállásban tapossák a lelkemet.."

Azon a napon, amikor indult a gettó, Auschwitz-ba már korán reggel ideges lettem. Hess valamilyen kedves és jó szándékú oknál fogva, nálam kezdte a reggelt. Úgy rontott be, mintha otthon lenne.

- Azzal tisztában vagyok, hogy a tisztelet nem az erősséged, de hogy kopogni sem tudsz, azt nem gondoltam volna. - fintorogtam az asztalnál ülve, a kávém felett, és kisebb szerencséjére a nap első cigijével a kezemben.

- Még nem szedted össze magad?! - ordított ugyanúgy, mint azelőtt, hogy ki neveztek. Nekem a szokásos mosolyom jelent meg az ajkaimon és az az őrület a szemeimben, ami annyira boldoggá és magabiztossá tett mindig, föleg ha Hess idézte elő. Őt mindig jobban szerettem kínozni mindenkinél. Igazából bárki szenvedett vagy halt meg a kezeim által mindig Hess jutott az eszembe. Minden alkalommal arra vágytam, hogy az a féreg legyen ott. Ahogy a cigimet elnyomtam fel is pattantam, egyenesen a nyakára kulcsoltam volna a kezem újra.

- Herr Hess, mein Reischfhürer! - állított meg Götz szava, aki a Hess mögött nyitott ajtón lépett be. Engem büszkeség töltött el és újra csak a mosolyommal támadtam, Hess felé. - A zsidók nemsokára lent vannak mind.

- Herr Hess, Götz, lefelé! Ez parancs. - mosolyogtam. Nem tudtam abba hagyni azokat a helyzeteket, amikor éreztethettem vele, hogy a felettese vagyok, majdnem annyira élveztem mint a halálát. Ők ketten azonnal le is mentek, habár Hess nem hagyhatta ki, hogy dühösen végig mérjen. Én továbbra is mosolyogtam és még integettem neki. Mégsem voltam nyugodt. Össze tudtam volna rombolni az egész szobát miután ki mentek. Az egyetlen megmentőmhöz, a piás üveghez nyúlva indultam le én is miután fel öltöztem. Akkor bontottam meg a boros üveget, de mire ki értem az ajtón már nem volt a kezemben. Ennyi kellett ahhoz, hogy nyugodt legyek, hogy amikor újra meglátom Hess-t, ne tépjem ki helyben a szívét. A rendezett sorokban akkor már ott álltak az emberek, ahogy az emelvény mellett a katonák is. Mind arra vártak, hogy végig mondjam a jól betanult kamu szöveget, amit Auschwitz-ról és a többi munkatáborról elő adtunk. Amint elindultak én is a kocsimba ültem. Meglepetésemre Evangelia is mellém ült.

- Az a hely nem hölgyeknek való. - mondom Eva-ra mosolyogva. Igazából boldog voltam, hogy velem jön. Csak ő és Jozeph maradt nekem, Wolfon kívül, akiket őszintén szerettem.

- Hidd el lesz amit élvezni tudok majd. - felelt a lány, miközben meggyújtottam a cigim és beindítottam a motort.

- Te leszel a tiszti kurva, értem. - nevettem fel, amire kaptam is egy kisebb pofont.

- Na, ne bánts ha, vezetek. - szóltam megint.

- Persze, vezetsz részegen. - mondja Eva. - Ha balesetünk lesz nem azért mert én megütöttelek.

Előbb értem oda az állomásra mint a zsidók díszmenete. A katonák, akiknek félre is kellett ugrani a kocsim elől, szó nélkül jöttek, hogy ki nyissák az ajtót. Én oda dobtam az egyiknek a kulcsomat, hogy álljon fel a vonatra a kocsimmal. Aztán a kávézóba mentem az oldalamon, Eva-val. Azt az időt míg a gettó lakói is ideértek, ott töltöttük. Amikor hallottuk a kiabálást akkor mentünk ki. Eva azonnal az első vagon felé vette az irányt, ahol egy katona várta, hogy felsegítse, míg a zsidók egymást löködve és tűrve, hogy a katonák is ütésekkel és szitkokkal sürgetik, hogy fel szálljanak a marhavagonokba, egy darab deszkán jutottak fel a vonatra. Én élvezettel néztem végig és hallgattam a kétségbesett kiabálásokat, ahogy szeretteiket keresik, és az ütésekre fellhangzott fájdalmas sikolyokat. Mikor mind a három marhavagon bezáródott, amibe majdnem négy száz embert zsúfoltunk bele, én is felmentem, az utasszállítóba, hogy le pihenjek egy füves cigaretta után, mielőtt még Hess megtalál. Habár akkor már semmi joga nem volt nekem parancsokat osztani. Az út Berlin-től Auschwitz-ig négy napig tartott, én közben semmi mást nem csináltam, csak ittam, elszívtam a maradék füvemet és Eva társaságát élveztem. A négy nap alatt egyszer álltunk meg. Én akkor épp meztelenül feküdtem, Eva ugyanígy mellettem a közös kabinukban.