Auschwitz-i Hamupipőke

1.

Rosmary

"Csendes voltam, de nem vak.."

Nem kezdem a legelején az túl unalmas lenne és bizonyára ismered is már a könyvek lapjairól. Első körben azt mondom el ki is voltam; Berlin egyik legjobb orvosának a lánya. Ugyan csak fogadott, de engem is úgy szeretett és ellátott mint a két testvéremet, akiknek egyike Saul, az anyám előtti fia volt. Szerettem az életem. Életvidám voltam, akivel csak tudtam igyekeztem kedves lenni, ami bizonyára az édesanyám tulajdonságaiból öröklődött rám. Ő tanárként dolgozott és nagy szeretetnek örvendett a gyerekek, a kollégái és a szülők részéről is, annyira imádta a munkáját. Fredricket is így ismerte meg, Saul a tanítványa volt. A családja után az volt a második éltetője..igen, ő abba is tört bele, hogy ezt elvesztette. Hogy nem foglalkozhatott többet gyerekekkel. Persze ott voltam én, a húgom és a bátyám, neki pedig ez elég is volt, de mindig hiányzott neki a többi gyerek, annak ellenére is, hogy számára a családunk volt az első. A nevelőapám komoly ember volt és mindig céltudatos. Élő példája annak, hogy valaki őszülhet bele az aggódásba és gondolkodásba. Neki sokkal inkább számított a vallása és hogy minden jót megteremtsen a család számára. Ezt pedig nála jobban igen kevesen csinálták. Ahogy mondtam a munkájában is az egyik legjobb volt. Adódott rá alkalom, hogy Münchenből vagy más országokból is érkeztek hozzá páciensek. Emlékszem egyszer jött egy hölgy, bizonyára dús gazdag lehetett, ez látszott az öltözékén és a viselkedésén. Modortalan volt, az apámmal is gorombán vislekedett. Azt akarta, hogy mert hosszú utat tett meg, vegye előre őt. Az apám csak annyit mondott neki.

- Kérem, foglaljon helyet kissasszony!

Aztán be ment a rendelőbe és ellátta a betegeit, majd a hölgyet is, annak ellenére is, hogy egy út széli kocsis megirigyelhette volna a nő szitkait. Akkor már kezdtek megkülönböztetni minket a vallásunk miatt. Arra is emlékszem apám elmeséléséből, hogy azt mondta, tetves zsidó patkány. Azt nem tudom miért ment orvoshoz, ezt nekünk sem mondta el soha, de miután ellátta a hölgyet megkérdezte tőle:

- Hölgyem! Ha tetves zsidó patkánynak tart, miért tett ekkora utat, hogy én lássam el?

A nő nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét és elhagyta a rendelőt. Azután nem látta többet az apám.

A húgom Grisska, mi így hívtuk, ő csak általános iskolába járt. Mindig tudott ki találni valamit, amiért apa és anya dühösek voltak. Sokkal inkább követte a német lányokat, akik elég sokat csapongtak ki és jártak el otthonról. Tiszteletlen soha nem volt, illetve ha a szüleink nemet mondtak neki valamire, az mindig nem is volt. Egyszer ment el, annak ellenére is, hogy apánk és anyánk nemet mondott. Akkor már el kezdtek korlátozásokat is vezetni számunkra. Azokra még azt mondanám türhetők voltak. Nem mehetünk be bizonyos helyekre, vagy nem tartózkodhattunk meghatározott időnként az utcán, illetve ott volt a csillag. Az öt ágú Dávid-csillag, ami az első jelölésünk volt. Apám mindig büszkén vislete.

- Akár mit is tesznek, mi nem tagadjuk meg magunkat, Urunkat és vallásunkat. - mondogatta sokszor. Ó, te jó ég, mintha most is hallanám.

A húgomat egy fiú hívta el. Talán egy héttel azután, hogy este nyolc után állandó kijárási tilalmat rendeltek el számunkra. Arra is emlékszem, hogy a neve Peter volt. Azt mondta neki csak buliznak egyet és aztán haza is hozza.

- Az apám ismeri a katonákat, nem lesz baj. - mondta a húgomnak. Nos, a kis Grisska fülig szerelmes volt ebbe a fiúba. Nem tudom hány óra lehetett, amikor fel keltett. Zokogva jött haza, az arca véres volt és alig tudott járni annyira megverték, csupán azért mert zsidó volt. A fiú és a barátai tették. Katonák még csak nem is látták őket és Grisska is kerülte őket haza felé. Az apám tajtékzott. Soha annyira nem volt még dühös. Anyám akkor kérte először, hogy meneküljünk, de az apám nem akarta ott hagyni sem a rendelőt, sem Berlin-t.